Tegnap Baráth Katalin jóvoltából szembejött velem Lili Loofbourow cikke, a The Male Glance. A terjedelmes esszé azt a kérdést járja körbe, hogy nők műveit kevésbé veszi-e komolyan a kritika, mint a férfiakét, illetve, hogy ha születik is komoly mű, hajlamosak vagyunk-e elnézni mellettük, csak mert nők írták?

Súlyos kérdés, olyasmi, amin egy ideje én is rágódom (nem csak lányos apaként, hogy tudok-e kiegyensúlyozott olvasmányokat ajánlani majd a gyerekemnek, hanem íróként is, hogy tudok-e tényleg kiegyensúlyozottan olvasni és írni, értsd: részrehajlás nélkül). A cikk első felvetése a Doll & Em és a True Detective összevetése, ami furcsa volt, a kérdést annak szegezi, hogy miért kapott az utóbbi parodisztikusan értőbb, analitikusabb fogadtatást, mint az előbbi. Ezt nem tudom megválaszolni, ahogy azt sem, hogy tényleg így van-e, vagy hogy tényleg egyenes arányban áll-e a kritikai fogadtatás a mű értékével, de a felvetés ettől függetlenül érdekes. Bővebben… →

Szóval ülsz a monitor előtt, nézed a rosszabbnál rosszabb híreket, a fejedet ingatod, aztán lejjebb görgetsz a faladon egy sokszázadik mémre, amely szerint 2016 a legrosszabb év. Na ja. Hadd ne mondjam, miért tényleg szar minden. Megy a háború, a politikusok pofátlanabbak mint valaha, egymást utálja boldog-boldogtalan, jön a Trump meg a krampusz, Zack Snydert még nem küldték nyugdíjba, sőt SŐT még a kedvenc sztárjaidat is sorra aratta a kaszás. Szóval bólogatsz, hogy ez az év ez egy termonukleáris szar. Bővebben… →