Vannak a Kísértóiak, akiket megfertőzött egy Mikosz nevű isten. Elég csak belélegezni, terjed, mint a lepra. Mit okoz Mikosz jelenléte a szervezetben? Meggyógyítja az embereket mindeféle betegségtől. Azután suttogni kezdi galaxisagyú titkait, amelynek köszönhetően gyors technológiai fejlődés indul meg a környéken. Megszűnnek a párkapcsolatok, az egész egy nagy, szerető közösséggé válik. A legtöbben imádják a dolgot, sőt imádják imádni. És néha, teljesen véletlenszerűen, az érintett emberek közül néhányan csak úgy a semmiből elkezdenek megistenülni, avagy szétolvadni, testhorror-szétplaccsanni, egymásba gabalyodni. Ha engem kérdeztek… pretty fucking good deal. Két kilóval kérek.
A szomszédos Cseregő (és még néhány hegyi falu) viszont majdhogynem rezervátumszerűen elzárja magát a jelenség elől, tagjai Tiszták maradtak, egyszerű életet élnek a földgyilkos gépek zajától távol, Mikoszból pedig nem kérnek. Ha ki is járnak kereskedni, azt maszkban, védőruhában teszik. Ők még emlékeznek a Nagy Kertészek régi dalaira. Még párkapcsolataik is vannak (olyanok, amilyenek).
A narrátorral, Gerlével akkor találkozunk először, amikor egy kísértói nő le akarja adni Cseregőnek újszülött gyerekét. Nem akarja, hogy Mikosz őt is megérintse. Időnként ez errefelé megtörténik. Gerle is így került Cseregőbe.
És tessék, ennyi, ez az Alvilági szövedék első oldala, a nyitókép, és majdnem minden benne van azonnal. Az irodalmi értelemben vett összetett, nagy konfliktus, nem csak két település között, hanem két, egymástól elidegenült kultúra között, konfliktus az egyénekben, az egész világ szövedékében.
Gerlét követve előbb megismerjük Cseregő, majd Kísértó működési elvét, miközben folyamatosan átszövi a történetet Mikosz több évszázados rejtélye. Ebben a könyvben mindenki nagyon intenzív véleménnyel van dolgokról (Kleinheincz Csilla bámulatosan faszfej faszikat tud írni), és Gerle sem egy kellemes olvasó-szurrogátum, egyénisége van, meg ilyesmi, a fejéből nem nézhetünk ki kényelmes turistaként. Már eleve van tehát egy karaktere a szövegnek, amivel meg kell barátkoznunk, és nem mindig egyszerű. De talán ez szükséges lépés ahhoz, ami jön: Gerle akaratán kívül kapcsolatba kerül egy másik istenséggel, az Alvilággal, és ez mindent megváltoztat, nem csak a világról alkotott kezdeti gyors benyomásunkat, de most már azon is elkezdhetünk szorongani, miért gondolja az egyébként akaratos Gerle, hogy az Alvilág inkább néha oké, Mikosz viszont teljesen nem oké. (Már ha ezt nem csak én hallucinálom bele.) Így tekerünk még kettőt a konfliktuson.
Az Alvilági szövedék magyaros[1] neveket, hangulatelemeket használ a miénkkel nem érintkező, teljesen fiktív, már-már mesésen behatárolt világában, de amint a világépítés szélesebb részéhez érünk, már sem mesés, sem varázslatos dolgok nem következnek, inkább biológiai, mezőgazdasági és társadalompolitikai kirakósdarabokból épül fel az egész, és az egyetlen fanatasztikus elem a két istenség mibenléte marad – de valljuk be, ezen a ponton te is tudod, én is tudom, hogy Mikosz és az Alvilág nem teológiai értelemben vett istenek, nem is mágiából erednek.
Ha vannak is egy ilyen történetnek irodalmi előképei, esélyes, hogy nem a magyar fantasyirodalomban kell keresnünk, vagyis ilyen értelemben radikálisan előremutató és innovatív tétel a hazai palettán, és ha nemzetközi viszonylatban próbálnám hasonlítani valamihez, akkor is több forrást kellene megjelölnöm.
Első körben talán Ursula K. Le Guin juthat eszünkbe (hazudok, mert Karin Tidbeck), főleg a Haini-történetek izolált és alacsony technológiai fejlettségű közösségeinek találkozása az isteninek is vélhető idegenekkel, de a regénybeli Omeld szörnyű titkairól még Omelas is bevillanhat a talán szándékos, talán véletlen névhasonlóság miatt. Kleinheincz Csilla persze tovább megy, és az istenit nem csak idegenként és elérhetetlenként mutatja meg, hanem kozmikus és testi horrorként – a megistenülés embertest-fúziója Clive Barker novelláját, a Dombok közt a városokat juttatja eszembe, ott is két régi ellentétben élő közösség szembenállása volt a történet szívében, épp csak ott mindkét település emberei olvadtak össze gigászi kolosszussá. A kozmikus horror (Lovecraft-féle) kritériumai egy bizonyos pontig jól teljesülnek, Mikosz és az Alvilág is episztemológiai enigmák, emberi ésszel felfoghatatlan entitások, amelyek nem feltétlenül értik meg, hogy puszta létezésük egy egész civilizáció egzisztenciális normalitását veszélyeztetik – a szereplők, elsősorban a narrátor viszont annyira proaktívak és küldetésorientáltak, hogy a regény nem marad a horror területén. Tovább megy, és társadalmi szempontokból is körbejárja a problémát.
Először is, hogy csak az „egyenes” olvasatnál maradjunk, a regény kiemelten foglalkozik olyan problémákkal, mint a rész és az egész kapcsolata (hogyan viszonyul az egyén a közösséghez, a közösség a társadalomhoz, társadalom a kozmikushoz, és vice versa), benne van ebben a könyvben az idő, a kollektív történelemfeledés, hamis privilégiumok kérdésköre – mindez szintén inkább a science-fiction felé billenti a mérleget. Ha a régmúlt Föld emlékeit letakarnánk Frank Herbert Dűne-szériájából, tulajdonképpen ugyanezeket az arányokat találnánk meg: egyetlen fantasztikus (numinózus, varázslatos, stb.) elem jelenléte, amely az ember értelme felett áll, beledobva egy javarészt hihető, de a mi történelmünkbe nem beilleszthető világba, és akkor lássuk a következményeket – szintén egyéni, társadalmi, technológiai, történelmi, és kozmikus távlatban. A Dűne Istencsászára például egészen hasonló anomáliát teremt: egy „megistenült” mutáns emberfeletti tudása formálja először a közvetlen környezetét, majd egyre nagyobb területet, és halhatatlansága megváltoztatja az emberiség történelmének menetét, a faj szerepét a (mikro)kozmoszban. Az Alvilági szövedékben Leto császárral ellentétben nem kell Mikosz ideológiáját a saját szájából hallgatnunk, már ha van neki – viszont, ha már ideológia, itt kellene beszúrnom, hogy bizony, ez a könyv felfogható allegorikusan, illetve nehezen hiszem el, hogy a mai (és több korábbi) magyar kormány propagandája és a COVID-szkepticizmus ne lettek volna erős inspirációk itt.
A könyvet olvasva az embernek elég korán beugorhat, hogy Mikosz az ideológiai megszállottság metaforája lehet, és egy ideig úgy tűnhet, a Cseregő és környékén megmaradt Tiszták azok, akik józanul és önállóan gondolkodnak. A szemfülesebb olvasó viszont még a nagyobb felfedések előtt észreveheti, hogy Gerle (és mindenféle hozzátartozója) egy kicsit túltolja az ebbe vetett bizalmat, és hm-hm, egy olyan veterán spekulatív szerző, mint Kleinheincz Csilla csak nem akarja beadni, hogy egy „szegény elnyomott józan gondolkodású jók versus teljesen megzakkant vallási fanatikusok”-típusú történet következik, dehogy is. Csak úgy csinál egy kicsit.
Le kéne győzni egy istent. Lehet ezt persze látványosan csinálni, amikor majd a sztori legvégén, csapatnyi felzselézett hajú legény és leány, kimaxolt karddal ott áll szemben egy art deco-arcú, nyolckarú gigásszal valahol egy aszteroidán… de hát nem a stíl, nem az anime érdekelte itt a szerzőt. Az Alvilági szövedék istene nem látványos, nem egy hencegő valaki. Úgy működik, mint az ideológia, mint a fertőzés. Nyomot hagy másokon, a világon, de ő maga erről talán nem is tud. Konvencionális eszközökkel nem lehet elpusztítani. A tudás már kiszabadult. A szerző viszont nem adja fel, mégis felteszi a kérdést: hogyan lehet egy ilyesmit legyőzni?
Ha a regény megoldása nem meglepő, azért van, mert az az egyetlen józan megoldás – az egyetlen, ami a való világban is működne, de ez a legnehezebb út, és egyáltalán nem veszélytelen. De legalább nem közöny, igaz? – kérdezi Derkó a könyv végén. Igen, mivel a kényszerű kompromisszum és a megértés nehéz dolgok, és egy esélyesen új ideológia mellett való elköteleződés sem veszélytelen, a legtöbben az alternatívát választják: a beletörődést, a közönyt, a status quo fenntartását, az „úgysem tehetünk semmit”-féle lemondás pedig mindig a hatalomnak fog kedvezni.
Végső soron az Alvilági szövedék nem csak egy történetet mond el, hanem egy jól kikerekített emlékeztető is arról, hogy a mások megértése (annak megértése, hogyan élik meg mások az életüket egy náluk nagyobb egységben) kulcsfontosságú ahhoz, hogy ne testtelen, mindent behálózó, uniform ideológiák irányítsák a sorsunkat (illetve hogy az azt kisajátítók ne álljanak a felszabadító megismerés útjába), ugyanakkor azt is ismerjük fel, hogy amit mi jónak, helyesnek és szabadnak tartunk a saját gondolatiságunkban, annak is lehet egy rajtunk kívül álló forrása, és azt mások is visszataszítónak találhatják. És ez oké – vagyis nem oké, de tudjunk róla, és ezzel a tudással felvértezve őrizzünk meg magunkból valamit[2], illetve azokból is valamit, akiket már alig látunk meg a saját ideológiájuk árnyéka alatt. Bonyolult, na.
A regény egy ponton arról beszél, hogy a két elzárt közösség milyennek hiszi a másik tagjait, és meséik, hiedelmeik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, mindkettő a másikat hiszi elvakultnak és bigottnak, mindkettőnek vannak rémtörténetei a másikról. És ez csak két település (ki tudja, mekkora és milyen összetett valójában ez az ország, a kontinens, a bolygó, és az még csak nem is minden), de már ilyen kicsiben is jól szemléltethető az együttélés legfőbb mérge, az elképzelés, hogy van a „Mi” és vannak „Ők”, meg annak elfeledése, hogy több hasonlóság van köztünk, mint különbség.
Az, hogy az ideológiai spektrum ilyen vagy olyan oldalára érkezünk, időnként nem csak a neveltetésünk, hanem egyenesen a természetünk része (természet alatt konkrét idegrendszeri, biológiai állapotot értek), talán megváltoztatni sem tudjuk, nem is feltétlenül kell, de amit tehetünk, hogy ezt a természetünkhöz tartozó megfoghatatlan valamit megpróbáljuk megfigyelni, megérteni, együtt élni vele, megszűrni, mennyit engedünk át belőle, és nem engedni neki, hogy ő kerekedjen felül.
Hiszen lehet ez félelmetes akkor is, amikor valakivel történetesen egyetértünk: ha már nem vele beszélgetünk, nem az ő gondolataival, amikor észrevesszük, hogy ismételgeti magát, mantrázza a hallott érveket – igen, ez még félelmetesebb, amikor mi is ugyanúgy gondolkodunk. Gerle ezt úgy vette észre, hogy tett egy kirándulást a „másik oldalra” (kérdés, hogy amikor a regény végkifejletét nagyrészt pozitív fejleményként éli meg, észreveszi-e, hogy talán önmagának is hazudik). Nekünk is csak ennyit kell tennünk: ismerjük fel, hogy valami idegen van az agyunkban, a lényünkben, valami olyasmi, amiről nem is tudjuk, mikor és hogyan került oda. (Én minek beszélek ezekről most, ki csinálja ezt?)
De mit bonyolítsam, az Alvilági szövedék természetesen olvasható egyszerűbben is, egy piszok érdekes fantasztikus történetként. Annak se rossz, na.
[1] Inkább csak sejtés, de úgy tűnik, Kleinheincz Csilla legtöbb írására (és fordítására) jellemző, hogy előnyben részesíti az azonnal magyarosként dekódolható neveket és kifejezéseket, amelyekben az ékezetes magánhangzók és összetett mássalhangzók majdnem mindig előfordulnak, illetve dolgok, növények, fogalmak népi(es) változatai, vagy azokra hasonlító fiktív nevek töltik fel a szöveget.
[2] Szépen összecsengett ez egy másik kötettel, amit párhuzamosan olvastam – Sabine Hossenfelder Lost in Math (Fizikusok útvesztőben) című könyvében egész fejezetet szentel a tudományban tevékenykedők részrehajlásaira és vakfoltokra.
Farkas Balázs honlapja 