Könyvekkel teli polcok

Mozdulni sem lehet már tőlük, de azért csak hordom haza őket. Mások kidobják, én viszem. Gondolom, egy nap én is Umberto Eco akarok lenni, hosszú, ráérős Scorsese-snittben sétálni a tömött polcok között.

Az elmúlt két évben viszont hanyagul olvastam, és mintegy újévi fogadalomként (ki nem fogadkozik ilyenkor) jobbnak láttam, ha belehúzok.

Ha már Eco, kezdtem a januárt A rózsa neve súlyos tomusával – nem is értem, miért nem korábban olvastam, teszem azt, könyvtárostanoncként két Fritz Funke-fejezet között, igaz, ma már jobban érzem és értem a könyvtárosság központi tézisét. Avagy: a polcon a könyvek nem az igazságot tárolják (az megfoghatatlan, és ilyesformán kinyilatkozhatatlan – óvakodjatok mindenkitől, aki mégis megteszi!), hanem az igazsággal és egymással állnak párbeszédben, és ehhez a párbeszédhez szükséges az olvasó is. Eco regénye krimi, de a motiváció ebben az őskönyvtárosi axióma megszegésében keresendő. A rejtély központjában egy könyv áll, amely nem láthat napvilágot, így képviseli a gonosztevő a megvetendő ideológiát, amely lenézi a szabad véleményalkotást és a könyvek közösségi használatát (Kyle Kallgren videóesszéje szép párhuzamot von Eco fasizmusról szóló híres irományával). És persze Borges-utalások dögivel, nem csak a személye színeváltozik-furakodik be ide, nem csak A bábeli könyvtár, de még utólag A halál és az iránytű is felidéződhet az olvasóban. Sokat gondoltam közben a Philobiblon-ra. A rózsa neve rétegelt, kőkemény regény, szórakoztató, olvasmányos. A (Coena Cypriani-ból derivált) vízió leírása minimum az egyik legjobb dolog, amit valaha olvastam. És igazából nem, nem bánom, hogy később tudtam le, mint Eco esszéit, elvégre ő maga is kései regényíró (talán ezt is szeretem benne, átérzem). Jobb volt úgy olvasni, hogy van mögöttem egy könyvtárnyi referencia, na.

Aztán levettem végre az egyik polc kisebb szegletében hónapok óta bujkáló Frida Kahlo-naplót (zsebben elfér, zsebkönyvként jött ki nálunk). Túlzás, hogy olvastam, inkább úgy mondom: betolakodtam egy kis időre. Ez is egy “könyv, mint műtárgy”, nyilván annak replikája. Elveszni a ki nem mondott dolgokban, de talán a színekben, formákban ott van minden. Nehéz volt benne lineárisan haladni, mégis megpróbáltam (hátra-hátralapozva a fordításokhoz, mert a spanyolom nem olyan jó, mint az olaszom). Szabó T. Anna előszavához nem is kell hozzátenni semmit. Meglepett egy-két magyar említés, illetve korábban nem tudtam ennek az életnek a tragikus (kórházi) aspektusairól, nem láttam az életrajzi filmet, majd sort kerítek arra is.

Elolvastam Kahlil Gibran vékony zsebguru-könyvét is – A próféta (teológiai-életviteli) bölcseletre felfűzött prózavers-gyűjtemény. Nem különösebben kedvelem az ilyen “life coach” típusú irományokat (lásd fentebb a véleményemet az igazságról), de itt együtt rezegtem a kinyilatkoztatásokkal, elment továbbá költészeti élményként is.

A fentiek mellett elolvasások helyett szemelvényezések mennek inkább. Egy ideje már olvasom Jeffrey Ford novelláskötetét (A Natural History of Hell), változatos, mikroregény-gazdagságú elbeszélések izmos gyűjteménye. Lapozgatom még Walter Scott leveleit J. G. Lockharthoz (Letters on Demonology and Witchcraft), ahogy az előszó is írja, ez már egy idős, halála küszöbén álló Walter Scott, átüt még a műveltség, de valami kevésbé kellemes is. Nem ismeretterjesztésként olvasandó, de hogy miként, arra is többféle választ adhatnék.

Azt hiszem, végső soron Eco regénye és egy nemrég beszerzett Hermész Triszmegisztosz-gyűjtemény (meg talán Hazai Attila) inspirált egy új novella megírására, okkultban megforgatott kis komédia, csodálkoztam rajta, milyen gyorsan szaladt ki, és erről eszembe jutott, de jó is volna minden hónapban egy novellát megírni, ezzel már elégedett lennék. Mégis, mindezek kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy ne érezzem a könyvek terhét, azaz – a begyűjtött könyvek mennyisége (tömege, térfogata) nem tükrözi igazán azt a fajta szellemi munkát, amit végeznem illene, és előbb-utóbb be kellene vallanom, hogy igazából könyvgyűjtő vagyok, aki azért akar eladni egy-egy novellát, hogy még több könyvet vehessen. Szörnyű dolgok ezek.

Mintha lassan beletörődnék abba, hogy nem kívánkozik ki hosszabb mű (elvégre több rövid is lehet egy narratíva), meg abba is, hogy súlyos terhet teszek magamra és másokra a könyvekkel teli polcokkal (költözéstechnikai conundrum & örökösökkel való kibaszás), végül is, nézzünk már körbe: lehetne rosszabb, mérgezhetném magam alávalóbb dolgokkal is.