Fantasyirodalom és a „másik hely” feldolgozásának kísérlete (gondolatok a Piranesi után)

I.

Nem tudom legyűrni ezt az érzést, hogy nem imaginárius jelenségről van szó. A pszichológiai olvasatokat is nehezen tudom elfogadni. Ez a dolog azt akarja, hogy higgyek a természetfelettiben.

II.

Tudomásom van egy másik hely létezéséről. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni.

A másik hely természetesen lehet fiktív, elvégre csak olyankor erősödik fel ez a tudomásul vétel, amikor 1., álmaimban, 2., fikciós művekben észreveszem a nyomát. Ez nem azt jelenti, hogy vannak fikciós világok és álmok, amelyeket kiválasztok magamnak kedvencként (esztétikai vagy más szempontok alapján), hanem egyszerűen van ez a hely, amely a fejemben, sőt teljes lényemben elkülönül a képzelttől és a valóstól is.

Tudomásom van róla: nehéz megmagyarázni, mit is értek ezalatt, hiszen nem tudok rámutatni, nem tudom körülírni, de valahogy olyan szinten van tudomásom róla, mint mondjuk arról, hogy az idő múlik.

Ez a másik hely már csak azért sem lehet esztétikai preferencia kiemelt tárgya, mert nem szeretek ott lenni. Nem feltétlenül tetszik, kimondottan félelmetesnek is találom, de ezzel együtt úgy érzem, inkább otthon vagyok benne. Ha álmaimban nagyon ritkán eljutok oda, ébredéskor a veszteség mély fájdalmát érzem. A másik hely többféle arcát mutatja, de mindig végtelennek tűnik, procedurálisan generáltnak. Kiemelt régiójában az ég és a tenger kéksége dominálnak, és egymáshoz nagyon hasonló (többnyire fehér) épületek is állnak ott. Máskor erdők és utak jelennek meg, tengerparton álló szobrok és tornyok. Talán szigetek is vannak. Ez a sokféleség egy koherens egészt alkot. Erre a helyre egy alagútrendszeren keresztül lehet eljutni.

III.

Susanna Clarke regénye, a Piranesi (2020) egy ilyen térben játszódik, de nem mondhatnám, hogy megrázott volna a felismerés a hasonlóság miatt. Nem ez volt az első eset, mondom is majd a további példákat. Az egyik következtetésem erről, hogy vannak bizonyos ízlésvilágú szerzők, akiknél ez a fajta világ előjön, mert hasonló művek inspirálták őket, esetleg hasonló lélektani okokra vezethető vissza a belső képalkotás – próbáltam értelmezni már ezt a dolgot innen is, onnan is.

Nem tudom pontosan, nálam mikor kezdődött ez. Az első ilyen emlékem egy álom, talán egy emlékem kis gyermekkoromból: nagy víz van előttem, és félek. Másik alkalommal a föld vált folyékonnyá, és elmerültem benne. Később, tizenéves koromban gyakran álmodtam alagutakról, de nem mindegyiknek volt jelentősége. A legtöbbjük csak simán alagutas álom volt.

Adódtak viszont alkalmak, amikor úgy éreztem, hogy „ez most más”. Azok mintha tudatosabb álmok lettek volna, vagyis képes voltam közben cselekedni, és mind a mai napig tudomásom van arról, hogy az alagút esetén valamikor ébrenlét és álom határán egy nagyon szűk intervallumban lehet dönteni, merre forduljak, és az alagútrendszerben megfelelő irányba fordulva lehet eljutni a másik helyre. (Egyetlen alkalommal ismertem fel, hogy balra kell fordulni, ahol első látásra csak tömör fal van, de ahogy elfordulok a világhoz képest, felfedi magát egy szűk rés.) A másik helyre érkezve rövid ideig elveszítem valamelyik érzékemet, legtöbbször a hallást, aztán helyreáll minden. Ott vagyok.

A 2010-es évek elején álmodtam először a Fehér Márványkertről, az érkezésem túlságosan is megrázó volt, kis túlzással majdnem belehaltam a gyönyörbe – nyilván másnap azonnal tollat ragadtam, nem tudom pontosan mikorra datálható az ezzel kapcsolatos novellakezdeményezésem, de soha nem tudtam befejezni. A helyek ismerete-novelláim 2013-ban indultak (kettő jelent meg: a Szászálátka és az Orcz bástyái). Ezek a novellák természetesen nem a másik helyet írják le, inkább leképezései a saját eltévedtségemnek, egy olyan fantasy-világról van szó, amely egymástól izolált Helyek érintkezéséről szól, az áthatolhatatlanságról és a határvidék félelmetes kiszámíthatatlanságról.

Ez csak annyiban releváns, hogy a Fehér Márványkertről szóló történetet is ebbe a ciklusba szerettem volna (szeretném valamikor) beilleszteni, valahogy mégsem szívesen nyúlok hozzá. De a Fehér Márványkert (nem tudom, miért így hívom) nem az egyetlen procedurális jelenség a másik helyen, vannak további, benti folyosók, festményekkel és/vagy szobrokkal (az enyémben inkább festmények vannak), végtelenek és kihaltak. Nagyszerűek. Mint a legszebb múzeumok, vagy a schönbrunni kastély, vagy nem is tudom, csak éppen a folyosók végén ajtó vagy fal nélkül ki lehet jutni a szabad, kék ég alá. Szóval, általában, amikor mások is írnak ilyesmiről, megnyugszom, hogy annyira mégsem kivételes vagy irracionális dolog ez.

IV.

Csak hogy altesti aspektusa is legyen ennek az egésznek – nemrégiben végtelen vécékről szóló álmokról volt egy kisebb internetes fenomén, miszerint felismerték, mennyien álmodnak végtelen mennyiségű, elárasztott vécéfülkékről – ez velem is előfordult, és amikor felébredtem, tudomásom volt róla, hogy igen, ez valóban a másik hely egy aspektusa. Az álom nem olyan volt, mint egy a sok hülye álom közül, hanem másabb.

A liminális terekről készült fényképek is hasonló reakciót váltanak ki sokakból (liminális = határral kapcsolatos), a valóság és álom közötti köztes helyekre emlékeztetik az embert, és valóban, a másik hely határvidékein gyakran kerülök olyan helyekre, ahol az út a horizonton véget ér, valahol alábukik, esetleg az út sötétségbe kanyarodik. A lényeg, hogy nem lehet látni, hová vezetnek ezek az utak, pedig tudom, hogy mennek tovább, a végtelenbe.

V.

Gondolom, leírható ez valamiféle pszichológiai jelenségként. Nem hiszek az álomfejtésben, de azt tudom, hogy az álmokban valamit éppen feldolgozunk, talán pont a természetes és mesterséges közötti vergődésünket, talán a halandóságot, talán azt, hogy nyomot hagyjunk, talán, hogy legyen már egy kis csend.

Viszont ez a válasz nem elégít ki, mert a másik helyről szóló (vagy ahhoz félig-meddig kötődő) álmok engem nem csak egy egyszerű kollektíven extatikus élmény izgalmával töltenek el. Elvégre léteznek más, ugyanennyire elterjedt visszatérő álomtípusok, mint a lassú menekülés, a fogak kiesése, az iskolapadba való visszatérés (hiányzó házi feladattal), eldőlő házak tetején lavírozás, meg ilyesmi, ezeket másokhoz hasonlóan én is intenzívebb, igazabb álmokként élem meg, lelkesen bólogatok össze másokkal, akik hasonlókat éltek át… viszont nincs tudomásom arról, hogy valódiak lennek, miközben a másik helyhez kötődő álmok esetén ehhez kétség sem férhet.

Az elmúlt években a (laikus) megértés határait feszegetem azzal, hogy mindent elolvasok a kollektív tudattalanról, idegrendszerről, mágiáról, kvantumfizikáról. Utóbbinál több válaszban reménykedtem, de minél többet tanulok róla, egyszerűen egyre kevésbé hiszek a populáris tudományírók vadabb elképzeléseiben, mint például a multiverzumban. Akárhogy nézegetem, nem érzem igaznak, vagy inkább úgy mondom, nem érzem relevánsnak, nincs tudomásom végtelen mennyiségű világról, vagy legalábbis a másik hely érzésre nem egy párhuzamos valóság.

Inkább, ahogy Clarke fogalmaz, lefolyó, és igen, ebben érzek valami igazságot, úgy intuitív szinten. (Az elme lefolyója az álom?) Olvasom, olvasom a Piranesi-t, és nem az az érdekes benne, hogy tetszik (persze, remek kis who-what-whendunit egy bájosan naiv és szerethető, bizonytalan-megbízhatatlan narrátorral). Hanem, hogy végre mond valami újat is nekem erről az egészről.

Bár Piranesi nevű narrátorunk tudományos megfigyelések útján igyekszik rájönni az őt foglyul ejtő tér nyitjára, elég hamar kiderül, hogy a már-majdnem-megfogható logikával felépülő rendszer forrása mágikus természetű. Nem tudom, hogy ezt megélhetem-e csalódásként, elvégre volt nemrég egy időszak az életemben, amikor a mágiát komolyabban kezdtem venni, de nem tehettem másképp ott sem, mint hogy tudományos szigorral vizsgáljam, mi történik. A legtöbb modern gyakorló mágus tisztában van azzal, hogy amit csinál, nem természetfeletti, azaz ők nem képtelen dolgokat idéznek elő, hanem különféle ceremoniális vagy meditatív módszerekkel igyekeznek 1., megismerési folyamatokban ismeretlen, rejtett tényezőket manipulálni, 2., egyformán valószínű és valószínűtlen lehetőségek közül elősegíteni a nekik kedvezőt, 3., igaznak érződő rendszert létrehozni arra, hogy miért van egyes számoknak, formáknak, helyeknek emberi érzelmekre és gondolatokra ható jelentősége. Hogy magyarázataikat és módszereiket mennyire vettem komolyan, időnként csak azon múlt, mennyire voltam agyhalott az adott napon. (Jelenleg a mágiát a filozófia, a tudomány és a művészet kereszteződésében oszcilláló, hit-alapú diszciplínaként tartom számon.)

De valamire mégiscsak rátapintottak, ők egy kicsit jobban együtt rezegnek esetleges másik helyekkel, Clarke antagonistái is rituáléval fedezik fel ezt a másik helyet, amelyhez az szükséges, hogy egy kicsit kikapcsoljuk a racionális-szkeptikus-modern gondolkodást (avagy: legyek egy kicsit agyhalott).

Felmerül bennem tehát, hogy talán tényleg ez kell ahhoz, hogy közelebb jussak a másik hely megértéséhez, de én erre képtelen vagyok. Ebben az esetben azt a következtetést kell levonnom, hogy tényleg idegrendszeri-pszichológiai dologról van szó, amely több embert érint, és az, hogy tudomásom van a másik hely létezéséről mindössze csak egy teljesen gyakori, nem speciális, nem természetfeletti, és ami a legfontosabb: nem csak nekem szóló ismeret. (Mármint, az nem újdonság, hogy sokan álmodnak végtelen, elárasztott terekről. De vajon másoknak is van tudomásuk arról, hogy az tényleg ott van, és ott vagyunk otthon?)

Akár meg is nézhetnénk, mi van akkor, ha tényleg valami közös emlék, valami kacifántos konfabuláció, vagy nem is tudom, micsoda miatt jön ez elő. Az volna ilyen esetben a megfelelő hipotézis, hogy a másik hely képét valós élményből kölcsönzöm, az álmaimban pedig pontatlanul előjön, mert emlékezni képtelen vagyok az igazira. Minden példa, ami eszembe jut, sajnos fordított módon működik: emlékszem arra, amikor először megláttam őket, és azt mondtam: „igen, ez az”. A Piranesi egy ilyen könyv, elolvastam, és „aha, ez az”, esetleg „igen, így működik”. De előtte hány műben ismertem már fel az én sajátos másik helyemet?

VI.

Félek általánosságban a költészetet példaként hozni, mivel a költészet egyik sajátossága, hogy a kihagyásokat és a ki-nem-mondott dolgokat az olvasó tölti fel, vagyis amit megtapasztalok és megélek a költészetben, azt nagyobb eséllyel én magam teszem hozzá. (Lehetséges, hogy minden művészeti ággal így van, zenével, festészettel, szobrászattal, popkultúrával.) De igen, a költészben gyakrabban érintkeztem a másik hellyel.

Az olyan prototipikus átjáró-fantasyk, mint a Narnia vagy A végtelen történet általában nem keltenek bennem semmiféle transzcendens meggyőződést, legalábbis semmi olyasmit, ami túlmutatna az egyszerű rajongáson egy fiktív történet iránt. Valamivel jobban megrendített például H. G. Wells A kőfal ajtaja című novellája és H. P. Lovecraft Álom-ciklusa. Felmerült bennem, hogy talán ezek az írók is a saját másik helyüket közelítgetik ezekkel a történetekkel, legalábbis kiéreztem az elvágyódás és a „küszöbön állva tétovázás” őszinte érzeteit bennük. (És Borges, ne vicceljünk már. Borges.)

Mégis, felfogom, hogy ez fikció. A romantikus ábrándozás, másfelé vágyódás a jelek szerint teljesen hétköznapi a (mizantróp) íróknál, akiknek egyébként sincs jobb dolguk az életben.

Le Guin szerint „a fantázia a belső én nyelve”, ezzel a gondolattal nyit a The Cambridge Companion to Fantasy Literature pszichoanalízisről szóló fejezete. Lapozgatom, és persze felmerülnek a jungi archetípusok, az unheimlich megélése, Gestalt, miegymás, de furcsamód ezeket nem érzem relevánsnak a másik hely problémájához. Persze, tévedhetek is.

Az volna inkább a megoldás, hogy vannak emberek, akiknek a belső énjük nem személy, hanem hely? Természetesen Tolkien jut eszembe első körben, nála Középfölde valós érzete nem magyarázható technikai vagy minőségi fölénnyel, mivel A Gyűrűk Ura nem feltétlenül regényként jó. (Tolkien inkább tűnik archeológusnak, mint fantasztának.) Sofia Samatar két fiktív hely között viszi át szereplőjét A Stranger in Olondria fejezeteiben, de mégsem felfedező-irodalomként olvasom, inkább párbeszédként ember és fantomvalóság között (nem csak a cselekmény szintjén). Úgy hiszem, a Szigetvilág is ilyen. A nyelv- és irodalomalkotás ilyen esetekben nekem nem fantasyírásnak tűnik, inkább az jön le belőle, hogy ezek a magas szintű erőfeszítések kellően közeli, mégis elégtelen kísérletek kapcsolatfelvételre vagy valamilyen külső (természetfeletti) hívás megválaszolására. A másik hely érzésem szerint valóban rendelkezik akarattal, de nem mutatkozik meg, nem megismerhető, legfeljebb csak közelíthető. Talán mindenkié egyedi, talán ugyanarról beszélünk.

VII.

Aztán, a The OA című sorozat (főleg második évada) radikálisan felerősítette bennem azt a paranoid sejtést (amire a Piranesi is rátett egy lapáttal), hogy ez az egész talán rohadtul nem vicc, vagyunk néhányan, akik ugyan ilyen dolgokról regényekben, kitalációkban írnak, de ez nem csak fantázia-gőzkieresztés, hanem egyfajta keresés is, találgatás egy bizonyos megfoghatatlan dologról (helyről vagy utazásmetódusról). Ha ez általában így van a fantasztikum alkotóiban, azon nem lepődök meg, de néhányan talán átléphettek (átléphettünk) valamiféle küszöbön, amivel nem árt vigyázni.

VIII.

Lehetséges, hogy a technológiával való kapcsolatunk változtatta meg a valósággal való kapcsolatunkat – nem vethetem el annak a lehetőségét sem, hogy innen jön ez a sajátos (már-már „frutiger aero”) másvilág-kép.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a játékterek 3D modellezése hézagos és hiányos volt, a falakon időnként a tér hibái miatt át lehetett zuhanni olyan pályarészekre, amelyekben nem voltak mozgó vagy működő dolgok, gyakorlatilag amolyan űrben ácsorogtunk egy kilógó padlón, körülöttünk pedig csak a mesterséges égbolt feszült. (Míg mások ezen elröhögcséltek vagy felírták bugnak, glitchnek, egy ponton én aktívan kerestem ezeket a szituációkat, és azt kezdtem érezni, hogy igen, ebben van valami, ez… valamire emlékeztet.)

2001 környékén játszottam először a Might and Magic VI-tal, amelyet talán túl élénk fantáziámnak köszönhetően valamiért igazabbnak éltem meg, mint más fantasy-játékokat (szebbeket, jobbakat), otthonnak éreztem, de mindegy, üssük ezt el gyermeki beleélésként. A hetedik részben a Nighon felé vezető földalatti alagutat már egyenesen felismertem – ez igazi, gondoltam, és ennyi, csak az az egy alagút volt igazi az egész játékból. Érdekelni kezdett később a sorozat többi része is, és úgy elvoltam velük, szerettem őket, valami furcsa, nyugtalan sejtés gyötört, aztán egy nap megláttam a harmadik rész kezdővárosát:

Én innen jöttem, jutott eszembe. Aztán az érzés, a gondolat el is párolgott. Később kipróbáltam, nem túl jó játék, szóval nem volt részrehajlás. Hangsúlyozom, ezek a mesterséges oszlopok a szabad ég alatt nem megtetszettek, hiszen egészen más az ízlésem, hanem ismerősnek tűntek, a honvágy egy nagyon sajátos érzetével párosultak. De a kép nem volt túl precíz. Mégis, eszembe jutott, hogy talán ez a Jon van Caneghem is ismeri ezt a másik helyet.

Még egy példa. A 2002-es Donnie Darkoban van ez a jelenet, a vízió az elárasztott szekrényekről. Felismertem ezt is. Kilóg ez a filmből. Mi a funkciója igazából?

Visszatérve a kvantumfizikára, pont egy, az én másik helyemre emlékeztető kísérleti játék (pályageneráló algoritmus) címe vitt bele, ez a Wave Function Collapse:

Hanyagul felsorolt példák, de a másik hely felvillanásaiként értelmezem. Tudomásom van róluk, ennyi.

Hangsúlyozom, én nem keresem, nem is kimondottan kedvelem azokat a műveket, amelyek ezt a fenomént megerősíteni látszanak, sőt inkább zavarba hoznak. Mit is akarnék mondani ezzel? Magam sem tudom.

IX.

A fantasyirodalom gyakran foglalkozik más helyekkel, de nem gondolnám, hogy egy ilyen tudomásul-vételnek (esetleg: eltévedés-érzetnek) ezt a fajta transzcendens megélését csak a fantasy képes feldolgozni, illetve, hogy minden „más helyről” szóló fantasy szükségszerűen ebből az élményből fakad. És furcsa az én kapcsolatom is a fantasyirodalommal, mert ma már nem azért keresem fel, mert sárkányokat, széles tájakat meg fehér oszlopokat akarok, inkább csak időnként lenyűgöz, amikor mások nyilvánvaló fikciói ismerősebbnek tűnnek a közvetlen környezetemnél. Ugyanakkor reménnyel tölt el, hogy valami mégiscsak összekötheti az embereket, a természet fölött / alatt valahol. A fantasyhez ragaszkodnom kell. (Értsd: a fantasy nélkül valószínűleg megőrültem volna.)*

* [Talán ez az írás pont azt bizonyítja, hogy ez már megtörtént.]

X.

„Hold the light.”