Egészen ártalmatlanul indult a dolog: Az elmés, nemes Don Quijote 2011-es, körülbelül 450 oldalas, Európa Diákkönyvtár-változatát húztam le a polcomról (párszáz forintért vettem annak idején, jó üzletnek tűnt). Arra gondoltam, ideje megismerni magát a könyvet, még akkor is, ha már többé-kevésbé úgy hittem, ismerem a történetet. Úgy számoltam, pár nap alatt letudom, és megyek tovább a dolgomra.
Nem így lett.
A könyv szerzője, Miguel de Cervantes Saavedra az előszóban azon tépelődik, hogyan is fogjon hozzá egy ilyen mű felvezetéséhez (később itt-ott, amikor megszakítja kommentárokkal a regényt, azt hazudja, hogy Don Quijote történetét különböző valódi forrásokból kukázta össze, elsősorban egy bizonyos Cide Hamete nevű mór történetíró fordítását használja ehhez), igyekszik mentegetőzni, és leszögezi, mennyire nem akar olyan könyvet írni, mint mások: „Az én könyvemből mindez hiányozni fog, mert nekem nincs, amit oldalt vagy a végén odajegyezhetnék; éppoly kevéssé tudom azt is, milyen szerzőket követtem, hogy legalább ezeket tűzném oda művem elejére, mint mások szokták végighaladva az ábécé minden betűjén, kezdvén Arisztotelészen s végezve Xenophónon és Zoiloszon vagy Zeuxiszen, habár az egyik rágalmazó, a másik pedig festő volt.” Aztán a maga módján mégis megteszi, úgy-ahogy, de azért sok kortársának fityiszt mutat ezzel.
Lényegében Cervantes már az első fejezet előtt nekiáll hazudozni, viccelődni, feje tetejére állítani a megszokottat, de mint valami látnoki géniusz, már úgy vezeti fel a könyvet, mintha magától értetődő és fontos dolog következne. Rendben, mint tudjuk, őt igazolja a regény utóélete, de mi ez már, kérem.
A regény első néhány fejezetében megtörténik mindaz, amit már mindenki amúgy is ismer a történetből: adva van egy bolondos, idős, nemes úr, aki belehallucinálja a világba a kedvenc lovagregényeinek motívumait, felül a gebe lovára, felszereli magát mindenféle rozsdás fegyverzettel, és kalandra indul. Később viszi magával Sancho Panzát, a kissé egyszerű észjárású, de azért rátermett fegyverhordozóját, aki tudja, hogy gazdájával nincs minden rendben, de a kalandban még ő is lehetőséget lát. Riasztóan korán jön a szélmalmos jelenet, és persze látjuk a belső mozinkban azt az ikonikus képet a nyurga és tömzsi párosról (C3PO és R2D2, csak hogy értsük), de semmi radikálisan meglepő nem történik. Eddig sima.
Aztán lassan belefutottam ennek a Diákkönyvtár-kiadványnak a furcsaságába, nevezetesen, hogy bizonyos fejezetek szögletes zárójelben, összefoglalva-rövidítve jelennek meg. Őszintén, először tök elhittem, hogy ezt is Cervantes csinálja, direkt, de mint kiderült, nem, az Európa Diákkönyvtár változata valóban nem teljes. Egy rövid időre letettem a könyvet. Tépelődtem, hogy kell-e nekem egy hosszabb változat ebből a cuccból. Bíztam a szerkesztők éleslátásában, mégiscsak egy négyszáz éves könyv, biztosan ismétli önmagát, kéretlen kitérőket tesz, miegymás. De nem hagyott nyugodni a dolog.
Elkezdtem böngészni a kiadási históriát, és hát, haver, huh. Voltak ebből már rövidebb-hosszabb változatok, átdolgozások, adaptációk, különféle fordítások, ugyanazoknak a fordításoknak újabb felülírásai – már csak a kiadástörténetet végigböngészni igazi kaland volt, a végén persze mégiscsak egy legteljesebb és legfrissebb kiadást szerettem volna beazonosítani – a négyszázadik évfordulós, 2005-ös Európa kiadó-félét. Kettőt találhatsz, kapható-e.
Pár napig szorongtam ezen, de még helyettese sem akadt a kívánt kiadványnak – a Világkönyvtár-sorozatban kétszer is előfordult egy relatíve tiszta és teljes változat, de azt sem sűrűn dobálják fel az online antikváriumok és aukciós oldalak. Ez inkább csak olaj volt a tűzre, már annyira belehergeltem magam, hogy vagy megtalálom a legfrissebbet, vagy egyenesen átugrok egy patinás angol fordításra (horrible dictu, spanyol eredetire). És igen, egy ponton persze abszurd dolog néhány helytelen sor vagy más szóválasztás miatt egy bizonyos szövegváltozatért megszakadni (egy fordító sem lehet Pierre Ménard[1]), de aztán pont, amikor már feladtam volna, mégiscsak sikerült megtalálni a 2005-ös perfecciónt, amelyet valamiért azóta sem sikerült újranyomni itthon – használt könyvhöz képest drágán, de talán nem túl drágán lett meg. Belefért, na.
Elvégre, érveltem magamban, egy olyan könyvről van szó, amit egy irodalomkedvelőnek illik elolvasnia. Ugyanakkor, mint tudjuk, ez egyszerre azt is jelenti, hogy ez a könyv eleve, olvasatlanul is már ott van az ember fejében, fantomként, felismerhető formában – kell ennél több? Rágjam végig az oldalszázakat, ha az eredmény ugyanaz? Forgatom a két nehéz tomust, ezerötszáz oldal, te jó ég. Tényleg belemenjek? Hiszen ugyanúgy ott lesz fantomalakjában a fejemben, kicsit talán tisztábban, de alapvetően úgy hittem, nem vesz már fel más formát akkor sem, ha én sorról sorra végigmegyek rajta, mint valami kisdiák.
Igen, ezen a ponton úgy gondoltam, kimerítettem azt, amit ez a regény tud. Don Quijote elindul, találkozik valakivel, akit másnak hisz, beszélnek oldalakon keresztül, nekiront dolgoknak, agyonverik, stb. Végtelenig ez. És, mint a hosszabb változat alapján kiderült, nem háromszáz oldal van még hátra onnan számolva, amit amúgy is ismertem a történetből, hanem, mondjuk, ezerháromszáz – még a lazább tördelésből adódó különbségeken túl is jóval több időt kell eltöltenem ebben a könyvben. Nem volt világos, megéri-e, mégis belefogtam (spoiler: megérte).
Szóval, a Don Quijote két különböző időszakban íródott részre tagolódik, két kötetre (valójában négy részes, de ezt a mai kiadások nem követik le). Az első könyvben lényegében az ismert és elvárt sztorikat hozza – mulattató kalandok, valóban fárasztó és oda nem illő kitérők, de amúgy mit hazudjak, meglepően jó olvasni. Részben kapunk egy jó kis korrajzot, alulnézetből, és persze a humor és éleslátás is innen érkezik. Szinte észre sem vesszük azt a fajta aprólékos realizmust, amit ma már természetesnek veszünk, ami viszont itt radikálisan újszerű volt. Akárhogy is, az első részben van nóvumérték, szórakoztatás, ismeretterjesztés, mindenféle komikum, Don Quijote végül leharcoltan esik be otthona ajtaján, fin.
A második részben viszont minden megváltozik. A második rész egy de facto írós könyv, irodalom a köbön. Míg az első részben úgy tűnik, Cervantes lovagregényekkel és rajongóikkal élcelődik, itt egyre inkább az rajzolódik ki, hogy az igazság ennél nem is lehetne távolabb. Ne szaladjunk persze előre, mert előbb arról kell szót ejtenünk, hogy a megírási körülmények is megváltoztak a két rész között: valaki képes volt egy nem hivatalos folytatást írni, mielőtt Cervantes egyáltalán kijöhetett volna a sajátjával. Basszus, ez a könyv annyira népszerű volt, hogy még a bootleg fanfic piacon is pezsgett. Mi a franc.
A nem hivatalos folytatás (az elbeszélések alapján) száraz, fantáziátlan másolat, bizonyos értelmezések szerint még támadás is Cervantes ellen (aki ilyen semmiből jött, hogyképzeli típus életének ezen a pontján), és persze megtehette volna, hogy felháborodik, de ő csak így passzív-agresszíven „nem szerzem meg néked ezt az élvezetet”, mert „verje meg a maga bűne, egye meg, amit főzött, s váljék egészségére”. Mintha Panzát hallanánk. Persze, sorolja a sérelmeket, de el is mondja, hogy ő most márpedig kinyírja a Don Quijote-bizniszt, vagyis a főhős haláláig meséli a történetet, legyen lezárva, punktum. Lényegében csak azért születik meg a könyv második fele, mert Cervantes felidegesíti magát, hogy más belekontárkodott az ő művébe: “Don Quijote csupán számomra jött a világra, s én az ő számára; ő tudott cselekedni, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak ama állítólagos tordesillasi firkász bosszújára, bosszúságára, mert elég vakmerő volt és talán még lesz is, hogy otromba és rosszul vágott strucctollával az én bátor lovagom hőstetteiről írjon; ez nem az ilyen firkász vállára való teher, s nem az ő náthás fejéhez illő feladat. “
Akkor hát a második rész szimplán egy hivatalos, tiszta folytatása és lezárása az előző etapnak? Nem, Cervantes úgy dönt, a Don Quijote második részében a Don Quijote első része diegetikus értelemben létezik, része a narratív térnek, a szereplők beszélnek a könyvről, Don Quijote maga ugyan nem olvassa, de a hallomásból kapott értesülései a könyvről elkezdik formálni azt is, ahogy saját magához és a kalandjaihoz innentől viszonyul. Tulajdonképpen a regény saját maga paratextusává válik – olvasom, és nem hiszem el, ami a szemem előtt kibontakozik, de mindez nem változtat a tényen: ez egy négy évszázaddal ezelőtt született posztmodern regény.
Cervantes tovább is megy ennél, megváltoztatja a történetet és szereplőit (Sancho Panza felesége például új nevet kap) – betudható ez persze feledékenységnek, hiszen az első könyv „plot hole”-jairól itt már nekiállnak értekezni, de én nehezen hiszem el ezt a magyarázatot, szerintem nagyon is tudatos kontinuitás-morzsolás zajlik ezeken az oldalakon, ezt a gyanúmat több esemény és utalás is igazolja, habár nem explicit módon, Cervantes inkább csak úgy a pad alatt odacsúsztat nekünk egy papírfecnit egy kacsintós smileyval, vagy hogy is mondjam, érted, na.
Amikor tehát kinyitom a teljes változat második részét, egyből felmerül a kérdés, hogyan lehet egy téveszmés lovagról még hetvennégy (!) fejezetnyit írni, mi fog még történni, ami az első részben nem történt meg? Cervantes érdekes módon nem ismétli magát, újra és újra feltalálja az ötlet (a „gimmick”) újszerű felhasználási módjait. Például, ezen a ponton jól tudjuk már, hogy Don Quijote eddig minden szembejövőbe mást képzelt bele, mint aki. Jön egy fejezet, amikor egy kocsira való színészt von kérdőre, ők meg mondják: „Mi, uram, színészek vagyunk”, intenzív figyelemmel várjuk, miféle sületlenség kerekedik ki ebből… erre, többszáz oldal után Don Quijote csak így… „ja bocs, tévedtem”, és most már ezen kell istenesen röhögnünk.
Aztán, egy későbbi fejezetben egy herceg és egy hercegné fogadják hőseinket, pontosan tudják, kik ők, hiszen olvasták a könyvet, és el is határozzák, hogy szándékosan verik át őket, mindenféle trükköt, színészt, díszletet bevetnek, hogy röhöghessenek a lovagon. Don Quijote nyilván őszintén elhisz mindent, udvariasan megköszöni a lovagnak járó fogadtatást, és örül, hogy rábízzák a különféle bajok megoldásának lehetőségét. Itt megint fordul valami az olvasóban (vagyis, merem remélni), hiszen bár a helyzet ugyanolyan mulattató, mint az eddigi kalandok, itt nem egyszerű tévedéses helyzetkomikumról van szó – Don Quijote házigazdái, bár nincsenek rosszindulatúként lefestve, egész konkrétan kicsinyes rohadékok, akik már-már jogosultnak érzik magukat, hogy élőben láthassanak egy eredeti, márkás, semmivel össze nem téveszthető Don Quijote-kalandot.
Valami mély, kellemetlen melankólia bújik meg a sok vicc alatt, úgy érzem, hiszen lassan nyilvánvalóvá válik, hogy Cervantes szereti szereplőit, és nem csak szereplőit, hanem megszállottságuk tárgyát is, ahogy a kifigurázni vélt lovagregényeket is. Hiába mondják ezeket a különböző, racionálisnak és hétköznapinak megrajzolt szereplők butaságnak, Cervantes újra és újra, pontosan és gondosan felidézi a regények eseményeit, hőseit. Don Quijote teljes őszinteséggel, meggyőződéssel teszi fel szkeptikus hallgatóságának a rétorikai kérdést: „ki volt becsületesebb és bátrabb a nagy hírű Gaulai Amadísnál? Ki elmésebb Angolországi Palmerínnél? Kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér Tiranténál? Ki lovagiasabb a graeciai Lisuarténál? Ki megszabdaltabb és szabdalóbb Don Belianísnál? Kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Periónnál, ki vakmerőbb a veszélyben Felixmarte de Hircaniánál, avagy kicsoda őszintébb Esplandiánnál, ki merészebb a trákai Don Cirongiliónál, ki bátrabb Rodamonténál, ki okosabb Sobrino királynál, ki vitézebb Reynaldosnál, ki győzhetetlenebb Roldánnál, s ki vidámabb és előzékenyebb Rugerónál, akitől a mai ferrarai hercegek származnak, Turpin Cosmografiá-jának tanúsága szerint?”
Még Michael Moorcock is felemlegeti ezeket a történeteket Wizardry and Wild Romance című tanulmánykötetében, mint a mai fantasy-irodalom elődeit, olyan regényekként írja le őket, amelyeket a folklórral és mitológiával szemben a szórakoztatás szándékával, adott kor adott közönségének szántak. Moorcock úgy jellemzi ezeket a könyveket, mint a mai kor blockbustereit, Star Wars, King Kong, és mások, dekadens és mesterséges termékek, amelyek modern átlagolvasónak már olvashatatlanok, éppúgy, mint a későbbi gótikus regények (jó kérdés, száz évvel, kétszáz évvel később milyennek hat majd az eredeti Star Wars és a King Kong?). Ezek a könyvek Moorcock leírása alapján tele voltak „varázslókkal, mágikus fegyverekkel, láthatatlanná tevő köpenyekkel, gyönyörű varázslónőkkel, repülő gépezetekkel, képtelen búvárharangokkal [stb.]”. Akárcsak a mai kommersz fantasyk, a Don Quijote által citált lovagregények ugyan elképesztő népszerűségre tettek szert saját korukban, de ott is maradtak – hiába keressük az Amadíst vagy a Palmerínt könyvesboltokban, még spanyol vagy angol nyelvterületeken is, nemhogy magyarul. A szakirodalmat ez a dolog nem nagyon érdekli, még azokat sem, akik történetesen szórakoztató zsánerirodalommal foglalkoznak.
Cervantes nyilvánvalóan tudja is, hogy ezeknek a történeteknek a kora leáldozott, de az olvasó (a mai olvasó, legalábbis ez az olvasó) nem bírja legyűrni az érzést, hogy az élc mögött ott van a rajongás is, és valamiféle szomorúság is, hogy a világ csak haladt tovább, a történetek pedig először nevetség tárgyává váltak, majd feledésbe merültek. Eszembe jutott, ahogy a kétezres évek közepefelé izgatottan kutattam A trónok harca után, jóformán egyik antikvárius se tudta, miről beszélek, kuriózumként őriztem a talált példányt, és gyakran szemforgatás követte azt, hogy más fantasy került az érdeklődésem középpontjába, mint az akkor népszerű A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter, ne legyek már ekkora dork – később, amikor a népszerű HBO-adaptáció kommersz siker lett, mindenki és mindenkinek az anyja is Martint olvasott a metrón meg a vonaton, magam sem tudtam, mire véljem a dolgot. Persze, nem telt el még egy évtized, ma már a többség rezignált fáradtsággal, vagy ugyanolyan megvető szemforgatással beszél az egészről, úgy, ahogy az egész elindult. Jönnek, mennek ezek, és talán Cervantes maga is átélte ezt a fajta hullámvasutat, mégis, megörökítette őket Don Quijote regényében.
A Don Quijote, úgy tűnik, tartósabb maradt, releváns és érthető úgy is, hogy a forrásanyagok (vagyis a céltáblák) már a feledés homályába vesztek. Mi a titka? Szentül hiszem, hogy egyszerű paródiák, szatírák és dekonstrukciók önmagukban nem lehetnek maradandóak úgy, hogy egyúttal a műfaj tökéletes darabját ne foglalnák magukban. Teszem azt, az Űrgolyhók jobb film, mint paródia, mert a komolyan vehetetlen elemei csak díszletek egy szívvel-lélekkel megírt könnyed kalandhoz, amelyet önmagukban is emlékezetes karakterek laknak be. Vagy ha már George R. R. Martint emlegettem, az ő sorozatát mindig is a fantasy-toposzokkal való szembenállással jellemezték, holott ez (tévésorozatos) felszíne csak, A tűz és jég dala nem anti-fantasy, mert legalábbis a könyvek tiszteletben tartják a zsáner legfontosabb elemét, a kiismerhetetlen misztériumot a horizonton túl.
A Don Quijote nem feltétlenül anti-lovagregény, hanem egy nem-konvencionális lovagregény, amely tisztában van a lovagregények létezésével és kritikájával – de ezzel nem önmagát igyekszik komolytalanul venni, nem is magát a műfajt. Hiába mondja Cervantes a könyv végén, hogy tényleg csak ennyit akart, nem hiszek neki, hiszen a könyv sorai között igenis lázasan igyekszik mindent megtalálni, megmutatni, amiért a lovagregényeket érdemes lehet ismerni, tanulmányozni. Így létrehoz egy olyan művet, amely a lovagregényeket immár megvető közönséghez szól, de titokban, sunyiban mégiscsak a lovagregények doktori tézise, felülírása és összefoglalása egyszerre.
Mondják, hogy a Don Quijote nem csak regény, hanem tükör is, mindenki meglátja benne a maga ügyét-baját. Sokan a (spanyol, de igazából bármilyen) néplélek két archetípusát látják a két szereplőben, Eduardo Lourenco például így fogalmaz: „Kevés olyan mélységesen donquijotei nép van, mint a miénk, ahol olyan elválaszthatatlan egységet alkot Don Quijote és Sancho. Amikor önmagunkat meghaladó álmokat kergettünk, még a bennünk élő, a valóság talaján álló Sancho is mindig kész volt óriásoknak látni a szélmalmokat”[2] . Lapozgattam még (kissé unottan) Miguel de Unamuno kísérőkönyvét, a Don Quijote és Sancho Panza életét[3], ő a jelek szerint szintén a spanyol nemzet esszenciális alakjait látja bennük, és amellett érvel, hogy a Don Quijote a letűnt korok erényeit ünnepli, és nem fordítva.
Ami engem illet, bármennyire is szeretek szökni a mai elől, a múltbéli dolgok fasisztoid fetisizálása nem különösebben mozgat meg, tehát nem innen érdekes a Don Quijote reflexív természete. A tükörben viszont én is meglátom magam. Nekem nyilvánvalóan az íróságról szól a regény (pff, mi másról), azt, ahogy bolondságokra tesszük fel életünket, kitalált dolgokkal állunk ki az emberek elé, akik nagyrészt megmosolyogják, mennyire komolyan is vesszük mindezt – mégis megyünk tovább. Don Quijote sem szívja mellre, hogy a lovagság csak neki jelent valamit, hát neki tényleg jelent valamit, és ez pont elég, hogy vigye őt előre, bármi is jöjjön.
Ha ez a párhuzam az írással (vagy más művészetekkel) nem lenne egyértelmű, figyeljük csak meg, hogyan illesztgeti saját magát Cervantes a műbe, a szerzőből narrátort csinál, aki időnként szabadon értekezhet forráskritikáról, a fordítások fontosságáról, félelmeiről, hogy ez a rész talán pontatlan, az a rész talán hihetetlen, amaz pedig ellentmondásos, de ez a túlbiztosítás egyáltalán nem kínos, mert szépen simul a narrációba. Cervantes bátran kísérletezik a regény formájával, odamerészkedik az izgalmas megoldásokhoz – valamelyik fejezetben Don Quijote annyira felcseszi magát, hogy a választ csak úgy tudja elmondani, hogy fejezetet váltunk (Cervantes nyelvén: „a válasz egymaga külön fejezetet érdemel”). Ilyen apróságok. De valami rengeteg. Mindezt Cervantes tudta ezerhatszázban, mi meg azóta is próbáljuk utolérni.
Amit ezzel mondani akarok, hogy ez a könyv nem csak a lapjain elbeszélt történetről szól, hanem a megírásáról is, és ha ez elmegy az átlagolvasó mellett, elmegy, nagy dolog, de akik íróként olvassák, meglepődnek majd, mennyire izgalmas innen olvasni (még pluszban). Ahogy az elején mondtam, talán van egy fantomalak a fejünkben, hogy milyen is a Don Quijote, de amíg nem olvastuk, el ne higgyük, hogy tényleg olyan. Mert olyan és még olyanabb, és ez még csak a kellemesen langyos sekély víz, mert lesz még egyáltalán nem olyan is.
Nem csak olvasók kedvenc könyve volt évszázadokig, hanem íróké is: alig találunk olyan esszét Borges vagy Eco gyűjteményeiben, ami ne emlegetné fel, és még csak keresnem sem kellett, hogy belefussak olyan tribute-könyvekbe különféle polcokon, mint a Donna Quijote (Leena Krohn), a Quichotte (Salman Rushdie), vagy a Monsignor Quijote (Graham Greene). Vagy gondoljunk kevésbé explicit példákra, én például most már el sem tudnám képzelni, hogy mondjuk a Jöttünk, láttunk, visszamennénk vagy a Locke Lamora hazugságai (szándékos vagy csak örökölt hagyomány útján) létezhetne-e Cervantes nélkül.
Még egy kóda ide a végére a kérdésről, hogy megérte-e a hosszabb változatot olvasni, és baj-e, ha valaki csak a rövidebbet olvassa. Utóbbira azt mondom, nem túl nagy baj. A kötetek látványosan magasabb oldalszámát részben a tördelés, részben Kundera előszava és Benyhe János utószava okozzák, a rövidített változatból kikerült részek valóban önismétlőek és terjengősek, szóval, ha valaki csak a Don Quijote-eseménysorozatot szeretné ízléses szerkesztéssel átélni, egy kielégítő, reprezentatív anyagot kap az Európa Diákkönyvtár-változattal is.
Én viszont azt vettem észre magamon, hogy pont a kihúzott-rövidített részeket élveztem a legjobban, ezek a végeláthatatlan, körkörös párbeszédek, sehová sem tartó érvelések, magyarázkodások szórakoztatóbbak voltak, mint maguk a kalandok. Cervantes, főleg a második könyvre már annyira jól hozza a két különböző beszédstílust és azok ütköztetését, hogy a semmiről is szívesen olvasok ebben a módban, a virtuóz stilisztikai gyakorlat önmagában gyönyörködtet. Aztán ott van például az a rész, amikor Sancho Panza egy kormányzóságot kap, Don Quijote pedig oldalakon keresztül adja neki a tanácsokat. Hosszúak ezek a részek, mégis, amikor elérkeztem ahhoz a (szintén kivágott) jelenethez, amikor Panza egy paradoxont old fel a gazdájától tanult irgalmasságával, annyira elérzékenyültem, hogy szavak nincsenek rá. Persze, megérteném azt is, ha valakinek ez csak zsírfelesleg.
Egy ponton óvodás fiam megkérdezte, mit olvasok, nyilván nem állok neki elmagyarázni a meta- meg poszt- meg mit tudom én, milyen tulajdonságait a könyvnek, mondom, hogy olyan emberről szól, aki lovagnak képzeli magát. Leírom az egyik egyszerűbb jelenetet – Sancho elmegy túrót venni, de nem tudja, hova tegye, belerakja hát gazdája sisakjába, az meg éppen jön, hogy dolog van, felcsapja a fejére a sisakot benne a túróval, aztán megáll, gondolkodik, csorog le a sisakból a lé, a csávó meg kb. „mi van, kifolyt az agyam”? Fiam röhög, hangosan. Hát persze, ezen még én is felröhögtem. Egyszerűen annyira random.
Ezt is megtanultam most, ilyen ez a Don Quijote, véletlenszerű, kiszámíthatatlan, de nagyon is tudatosan ilyen, megfelelő dramaturgiai érzékkel rántja le az olvasót a földre, amikor már azt hinné, a fellegekben jár – fájdalmas, persze, de seggre esni pont olyan vicces a huszonegyedik században, mint a tizenhetedikben.
Vale.
–
Jegyzetek
[1] Borges egyik novellájának a tárgya egy Pierre Ménard nevű író, aki elhatározta, hogy újra megírja a Don Quijote teljes terjedelmét – nem lemásolja, nem újra elmeséli, hanem magától ugyanazt létrehozza.
[2] https://1749.hu/flow/ikszek/eduardo-lourenco-100.html
[3] Európa, 1998
*
Farkas Balázs honlapja 