A párizsi Notre Dame – 1482

1. Ki A párizsi Notre Dame főszereplője?

Tudom, költői kérdés. A regények akár madártávlatból, akár közelről követhetnek több szereplőt, a narratíva megteheti, hogy egyvalakire tapad több száz oldalon keresztül, de azt is, hogy ide-oda ugráljon nézőpontok között. Victor Hugo regénye sokszereplős történet, amely négy évszázaddal megírása előtt játszódik. Értsd: mindenki halott – de ki éli túl a történet keretét, ki ér tragikus véget, ki lép ki a történetből ép bőrrel, netán boldogan? (Spoiler: a kecske.)

Hugo szándékától függetlenül az angol fordítás (és rajta keresztül a legtöbb adaptáció, beleértve a Disney-ét is) Quasimodót jelöli meg címszereplőnek, aki ugyebár a „Notre Dame-i toronyőr”, a „hunchback”, a púpos, vagyis valaki, akinek mind megjelenése, mind foglalkozása különös, eltér a megszokottól. Ehhez képest az első ötven oldalon egyszer sem említik, később is csak keveset szerepel, cserébe minden megjelenése olyan, mint Godzilláé vagy Batmané: intenzív, hatásos belépő, rövid jelenet, eleinte mindenki fél tőle, mindenki gyűlöli, első jelenetében egyenesen bohóckirálynak választják, és nem kedvességből.

Valahol a regény közepefelé Hugo kimondja: Quasimodo gonosz, de azért sietősen hozzáteszi, hogy mások viselkedése tette azzá, nem tehet róla. A könyv második felében érzékeljük csak, hogy Quasimodo odaadó, szégyellős, önfeláldozó, süketsége okán ért félre dolgokat, de ekkor már késő úgy gondolni rá, mint főszereplőre, aki valamiféle megváltást, katarzist kap a regény végén, mert hát nem kap.

Esetleg forduljunk Esmeralda felé, akinek hasonlóan tragikus a sorsa, mint Quasimodónak, csak éppen a probléma inverze áll fenn: szokatlan bája és szépsége miatt mindenki és mindenkinek az anyja is őt gyűlöli, azok a leginkább, akik belészeretnek, mert ebben a városban, ebben a korszakban mindenki akkora turbóincel, hogy ha nem kapnak meg valakit, akkora degeneráltba mennek le, hogy a fal adja a másikat. Esmeralda ráadásul fiatalkorú, mindössze tizenhat éves cigánylány [sic]. Az ő története a legkomplikáltabb, és bár mi mérföldekről látjuk őket, a nagy fordulatok számára a végén esnek be, amikor is kiderül (még elfordulhatsz), hogy ő a Gudule asszony, Paquette Guybertaut legendás elveszett lánya, Agnès. Akkor áll össze mindez, amikor az utolsó oldalakon Hugo felépíti a szokásos „majdnem baj történik, de a megmenekülés lehetősége is készülődik” típusú cliffhangeres Spielberg bullshitjét, de haha, mégsem, fogja, kirántja az olvasó alól a szőnyeget, Esmeralda és anyja csak egy fél percig lehetnek boldogok, megtalálja őket az őrség, Esmeraldát (maguk is könnyekkel küszködve) felakasztják, fin.

Mégis, micsoda sztori! Agnès legendája először pletykaként jelenik meg, majd a mítosz két ága (Esmeralda családkeresése, Gudule keserűsége) szépen növekszik előre, egymás felé, minden komplikálódik. A kedvenc meglepetésem, amikor Gringoire azt is kideríti, hogy Esmeralda „zsenge korában került Magyarországról Franciaországba” (7/II) (“Ce qui était certain, c’est que la Esmeralda était venue en France très jeune encore par la Hongrie.” – Magyarországon keresztül inkább?), bojler eladó. Esmeralda már csak azért is jó főszereplő-jelölt, mert tulajdonképpen minden történeti szálat ő tart össze, de azért inkább csak menekülne belőlük, nem igaz? Kivéve a Phoebus-vonalat, oda szívesen menne, csak hát nem kéne.

Ha olyasvalakit keresünk főszereplőnek, aki aktívan előremozdítja a cselekmény minden aspektusát, Claude Frollo az, a főesperes. Ő “hozza létre” Quasimodót is, ő adja a nevét, szerepét, és közvetve ad hozzá fogyatékosságához is. Frollo viszont nem tradicionális antagonistaként van megfestve, nem ám. A könyv végére ultravérgeci a csávó, de azért bámulatos fokozatossággal jutunk el odáig. Korán megismerjük gyerekkorát, árvaságát, hogy életét a tudománynak szenteli, de ezek mellett arra is szakít időt, hogy öccsét, Jehant felnevelje. Amikor meglátja az árvák közt hagyott, kicsúfolt, torz gyermeket, magához veszi, az ünnepi szentmise introitusának első szavairól nevezi el: Quasi modo géniti infántes, allelúia.

Frollo viszont frusztrált alak, Jehan állandóan kihozza a sodrából, dolgok nem úgy sülnek el, ahogy tervezi, a tudomány az agyára megy (hermetikus okkultista-alkimista lesz belőle, és full belezakkan), plusz még Esmeralda megjelenése is megszorongatja a cölibátusát, annyira nem tudja, mit csináljon a vágyával, hogy erőszakos közeledései Esmeraldát kínzásba és kivégzésbe taszítják – és nem is ez a legidegesítőbb, hanem az, hogy több alkalma is nyílik arra, hogy segítsen, de csak önző okokból hajlandó, Esmeralda meg így kösz, nem. Frollo úgy ér véget, mint Joker a Batman (1989)-ben.

Kedvencem persze a valós történelmi személy Pierre Gringoire, aki csak úgy fogalmatlanul beténfereg ebbe a sztoriba, azt se tudja, hol van, mit csinál – a regény elején az ő színdarabját igyekszik bemutatni, de senki nem figyel rá, elmenekül, Clopinék megszívatják, beáll a zsiványok közé – de csak azért, mert Esmeralda megszánja és férjéül fogadja. Na, amikor kettesben maradnak, Gringoire odamegy Esmeraldához, hogy hm, hogy is van ez a férj dolog, Esmeralda meg „na húzz innen” – szóval Gringoire elsündörög, bele Victor Hugo gazdag textusának rejtett zegzugaiba, néha kidugja a fejét a sorok közül, hogy mi a franc van, és hallod, amikor már a király emberei ölnek mindenkit a lángoló téren a könyv végén, akkor fogja Djalit, a kecskét, és frankón megmenekül vele, pedig eddig azt se tudta, mi merre hány méter. Na, ennyi, így kell ezt, nekem egy ilyen srác az igazi főszereplő. (Hugo debil avatárja lenne?)

Phoebusra ne is pazaroljuk a szót, Hugo elrebegi, hogy tragikus véget ért: megházasodott.

Itt már kimondhatjuk a sejtést, hogy mégis inkább maga a Notre Dame a főszereplő (elvégre de facto címszereplő), vagy maga a kor, amelyben a regény játszódik (a regény alcíme: 1482), felesleges főszereplőket keresni, nincs itt semmi ilyen rejtély, mindig is a székesegyház volt a központi alak, a hős, a segítő, a rémalak, a final boss. Minden. De valami nem hagy nyugodni ezzel kapcsolatban.

–

2. Az épület mint szimbólum

Victor Hugo egészen hosszú oldalakat szentel az épület történelmi leírására és az építészeti irányzatok csodálatos kereszteződésére – amikor nem a cselekmény megy, Hugo lemegy kultúrtörténészbe és egy kiégett múzeumi tárlatvezető lelkesedésével magyaráz a Notre Dame-ról. Mégis, megesz a gyanú, hogy egyébként minden más, ami a történet szereplőivel történik, úgy az egész Disney-dráma-micsoda egyébként nem függ a Notre Dame-tól. Akárhol játszódhatna. És Hugo a Notre Dame-ot nem a város életében betöltött szerepével húzza be a sztoriba, de azért szereti grandiózus díszletként alkalmazni, mondjuk úgy, körülírja a regénnyel, nem pedig a regényt írja bele, vagy hogy is mondjam.

Úgy sejtem, maga az épület ebben a közegben sem különösen érdekli, inkább az, amit képvisel, és eszközként használja, hogy beszéljen Párizs általános külső romlásáról. A Notre Dame továbbá a papság és az építészet dominanciájának szimbóluma is, de ez talán pont lényegtelen itt, illetve túl egyszerű. Miért gondolom azt, hogy Hugo nem igazán foglalkozik érdemben a Notre Dame-mal?

Ugye, egyrészt az építészetről és az esztétikai hanyatlásról van mondanivalója, de a mondanivalóját esszészerűen, ridegen, a kutatott anyagokat szolgaian tolmácsolva közli, mintegy kötelességből. Hugo felesége szerint az író elzárta a ruháit, hogy ki se léphessen a lakásból, „úgy lépett be regényébe, mintha az börtön volna”. Ne lepődjünk meg, ha felismerjük: a Notre Dame-ról szóló passzusok inkább a polgár Hugo, és nem az író Hugo betoldásai. (Valahonnan rémlik, Hugo megrendelésre írta a könyvet?)

Hugo egy másik szinten is moralizál, üzenete pedig egészen triviális: ne ítéljünk első látásra, a kitaszítottakban több mélység van, mint hinnénk, stb. Ezt a birodalmat már nyilvánvalóan az író Hugo kezeli, ugyanis ezt a fajta tanulságot bravúrosan elrejti a szövegben, a párbeszédekben, a nézőpontok váltogatásában, és nem veri agyon az olvasót a székesegyházról írottakhoz hasonló kioktató-szájbarágó leckével. Vagyis: mintha a szereplők jobban érdekelnék, mint maga a címszereplő épület.

És tényleg, a Notre Dame nem kap kifinomult írói figyelmet: tereit nem járjuk be organikusan, a szereplők nagyon ritkán utalnak rá úgy, mintha különleges szerepe volna (tulajdonképpen csak egy helyszín a sok közül), az 1482-t megelőző és követő sorsa nincs tárgyalva. Leginkább annyiról szól az egész, hogy van a mai Párizs és az akkori Párizs, Hugo elmondja, hogy minden egyre rondább, de legalább a Notre Dame még megvan. A polgár aggodalma és az író dramaturgiája legfeljebb csak úgy keveredik, mint olaj a vízzel: miért került ez az épület és az Esmeralda-Quasimodo-Frollo melodráma egy regénybe? Van-e itt olyan szemiotikai rendszer, ami alapján ezt a két réteget össze lehetne rántani?

–

3. „A könyv el fogja pusztítani az épületet”

Aligha merész feltételezés, hogy a nagyközönség ritkán foglalkozik épületekkel, élettelen objektumokkal, járművekkel, stb., ha azok nem valamiféle kedvelt narratíva jelölői – ha viszont van egy kellő hatalommal rendelkező alkotó, aki úgy érzi, szívügye a figyelmet rájuk irányítani, akkor megváltoztathatja a történelem menetét. (Ugye, James Cameron is egy melodrámával lehelt életet egy hajóroncsba, és az a senkinek sem kellő tragacs DeLorean is Zemeckis miatt röpköd még mindig a tévében.)

A könyv megmentheti az épületet.

Az 1830-as években a Notre Dame székesegyház kriminálisan rossz állapotban volt, a tizennyolcadik század végén még raktárépületként is használták. Az egyházkritikus Hugo valószínűleg nem spirituális sajnálatot érzett iránta, inkább esztétikait, mégis, nem leplezett célja volt a regénnyel, hogy új élettel és jelentéssel töltse meg az épületet. Talán tényleg így akarta megmenteni (esélyes, hogy meg is mentette ezzel), de annyi bizonyos, hogy Hugo nem csak érzésből akarta drámai jelölőként újradefiniálni a Notre Dame-ot, volt neki ehhez egy filozófiája is: kimondja, hogy az építészet a könyvnyomtatás megjelenésével elveszítette domináns szerepét. (És ebből talán az is következik, hogy az épület túléléséhez szükség van a könyvekre – vagy egy könyvre.)

A dráma és az épület kapcsolata tehát sokkal komplikáltabb és kaotikusabb, mint gondolnánk, és nem csak egyszerű szimbolikáról van szó, hanem a valóság megváltoztatását célba vevő szándékról is. [Jut eszembe: mi van, ha a regény egy hiperszigillum, egy komplex varázsige? Tele van a mágikus tradíció apró jeleivel ez a könyv, sőt a szabadkőművességre tett elég nyilvánvaló utalásokkal is („a titkos tudományok és a kőművesség között bensőséges a kapcsolat”).]

Itt egy egész fejezet, amelyben Hugo azt fejtegeti, hogy a könyvnyomtatás elterjedése elpusztítja azt, ami volt – az épületek történeteit, a maradandóság jeleit, a „kőbe vésett dolgokat”, és hogy az új ideák, történetek, maradandó dolgok többé nem a hatalmasok kezében van, hanem terjedhet, szabadon. A könyv legyőzi az épületet, a nép felülkerekedik a papságon, és így tovább. „A művészetekkel együtt a gondolat is sokoldalúan függetleníti magát.”, „A könyv olyan hamar elkészül, olyan kevésbé kerül, és olyan messzire eljut!” „Épület ez is, végtelen csigavonalban növekszik és gyarapodik […] Ez az emberi nem második Bábele.”

Hugo még nem ismerte a digitális szövegeket, az internetet, a digitális rajzokat (mit gondolt volna arról, hogy új, megfoghatatlan építészet is megjelenik, és a Notre Dame legrészletesebb háromdimenziós másolata ma egy videójátékban található meg), a mesterséges intelligencia instabil Bábeléről nem is szólva.

Árnyalható-e Hugo filozófiája mai szemmel? Igaza volt abban, hogy a regény a definitív felülírás, a leghatalmasabb emberi kreáció? Nyilván íróként nem is mondhatott mást, de na. A regény dominanciája, mint kiderül, rövidebb életű volt, mint gondoltuk, jóformán most ők a romos katedrálisok – ugyan hányan olvasnak tizenkilencedik századi francia regényeket manapság?

Nem ma fogok ebben a gondolatkáoszban rendet rakni, de azért itt letettem egy pillanatra a könyvet, és bámultam a balatoni naplementét.

–

4. A regény helye a polcon

Olvasom, hogy A párizsi Notre Dame-ot a kritikusok nem kedvelték, a közönség viszont zabálta. Érti ezt bennem a kritikus, érti ezt bennem az olvasó is. Nem egy jól szerkesztett regény, de egy piszok jó színpadi történet, nem egy okosan és elegánsan megtervezett prózakatedrális, inkább harsányan, sokoldalúan kibontakozó melodráma.

Hugo látszólag annyira hisz abban, hogy ennek a történetnek színpadi adaptációi lesznek (nem is sejti, de talán az idegvégződéseiben érzi a filmek és rajzfilmek lehetőségét), hogy nem csak külsőben és manírokban radikálisan eltérő karaktereket skiccel fel, hanem még amolyan diegetikus módon a közönséget is belerakja a regénybe – a nagyobb események környékén mindig van valami gyülekezés, mindenféle jött-ment emberek kiabálják be a véleményüket az eseményekről, egészségesen sokrétű nézőpontokkal, ha kell, tapsolnak, sírnak, nevetnek. Hugo nem csak az eseményeket írja le, hanem a rájuk adott reakciókat is, nem spórol itt a terjedelemmel. Ráadásul sokszor ismétel, sulykol, semmi nem kerülheti el még azok figyelmét sem, akik esetleg ásítozva gyorsan kettőt-hármat arrébb lapoznak, mert hol van már a púpos.

Ezt a fajta beépített közönséget mintha elcsíphetnénk Flaubert vagy Proust árnyaltabb regényeiben – a pletyka, mint cselekmény, ugye; Hugo jó előfutára az ilyesminek, de egyelőre nem kísérletezik túlzottan, olyan olvasónak ír, akinek el kell magyarázni néhány dolgot. Nem rossz megközelítés, végig Verne járt a fejemben, és tessék, utánanézve látom, hogy az öreg steampunk-pápa valóban innen tanult majdnem mindent, és még talán Stendhalt is a szomszédba tudnám rakni a nagy kirakósban – Balzachoz még nem sok szerencsém volt, de az ő körvonala is itt dereng valahol.

Amúgy nem, Hugo még nem megy le a realizmus szenvtelenségéig, ahol az írónak kuss van, mert nem mondhatja többé, hogy „az olvasó bizonyára már kitalálta, hogy…”, hogy néz az már ki. Cserébe ez a regény egészen bámulatosan romantikus, már-már blockbuster-szinten: jól felismerhető, grandiózus épület, románc, osztályharc, halál és dráma – atyaisten, tényleg olyan, mint a Titanic. Ez az ember tényleg arra készült, hogy nagy sikerű klasszikust fog írni.

Menjünk tovább: gótikus regény volna? Érdekes kérdés. Valahol beilleszthető a gótikus regény tradíciójába is (hát van benne egy bazi nagy, többnyire gótikus épület, kísért a múlt, a jelen, a jövő, van benne sikoltozás, meg torz alak a harangtoronyban), de nem egészen, gondolom én. Nem egészen az a sor a polcon.

Victor Hugo nagyjából huszonnyolc évesen írta ezt a könyvet, ami egyrészt rohadt félelmetes, másrészt azért meglátszik a könyvön. Azért egészen zavarba ejtő, hogy mennyire fiatalok a szereplők is: Quasimodo húszéves, az öreg főesperes harminchat, stb. De ne lépjünk tévútra, amit ezzel mondani akarok, hogy igen, a fiatal Hugo regénye útkereső, csapongó, rendetlen, kiegyensúlyozatlan, kapkodó, nyers, túl nagyot markol, egyik fele kiszámítható Disney-lektűr, másik fele fékezhetetlen eszmei szónoklat, az egész szöveg zajos, mocskos, harsány és (szerkesztők forduljanak el) pont emiatt kibaszott jó.

A polc, ahová A párizsi Notre Dame-ot felrakod, szemmagasságban legyen. Fontos, hogy könnyen és gyorsan hozzáférhess, mert időnként meg kell bizonyosodnod róla, megvan-e még. Hogy létezik-e egyáltalán, és nem csak álmodtad az egészet. Ott lesz a könyv a kezedben, de…

Még mindig nem hiszed el.