Ezen az oldalon Az Új Nap könyvét tárgyalom részleteiben. Csak az olvasson tovább, aki a negyedik kötetet is olvasta, illetve olyanok, akiket nem zavarnak a felfedések. Akik nem olvasták a The Urth of the New Sunt, ezen az oldalon még biztonságban vannak.
Megyjegyzés: a könyveket angolul olvastam, így a magyar terminológiától való esetleges eltérésekért előre is elnézést. A csapongásért is.
I. Az újraolvasás változatai
Számomra Az Új Nap könyvének az egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy újraolvasást kiváltó információs detonációkkal van teleaknázva, amelyek lökéshullámai megváltoztatják az (újra)olvasott szöveg jelentését, kontextusát, gyakorlatilag azt, ahogyan olvassuk… mint egy beépített “new game plus” mód. Fenntartva annak a lehetőségét, hogy néhány simán elment mellettem, számomra ezek voltak a legizgalmasabbak:
- Miután a sajátos új szókincs beépül a saját szókincsünkbe. Nagyjából a második-harmadik kötet magasságában már nagyjából helyére kerülnek az Urth* felszínén tapasztalt jelenségek nevei és tényleges jelentései (pl. kakogének = földönkívüliek), és megszűnik az első kötet nehezen feldolgozható első benyomása, otthonosabban mozgunk benne, jobban megértjük, miféle veszélyek és lehetőségek bújnak meg a háttérben.
- A “Karom” [a Békéltető ereklyéje] működési mechanizmusa később derül ki, mint hogy látjuk működni. A második részben felmerül, hogy az ereklye képes feltámasztani a halottakat. Máris magyarázatot nyer az első részben a teljesen véletlenszerűen feltámadó Severianus és a teljesen véletlenszerűen a csapathoz csapódó Dorkász (a holtak tavánál), lázasan lapozgatunk vissza, hogy még hol lépett működésbe a kis ékkő. Az ékkő a harmadik rész végén eltörik, kiderül, hogy egy tüskét rejt, akkor hát ez volna a tényleges csodatevő tárgy? Aztán felmerül a tudományos olvasat, és hogy nem kell csodatevő varázstárgyként gondolnunk rá: az idő fordul vissza valamilyen módon. De miféle energia képes erre? [Lásd The Urth of the New Sun.] Akárhogy is, az ereklye vándorlása, kontextusváltozása mindig újra és újra egy izgalmas újraolvasási ciklust inspirál.
- Alzabo: egy földönkívüli lény, amely képes magába építeni a felzabált emberek emlékezetét, visszhangját. Ez a csodálatos tulajdonság teszi lehetővé, hogy Thecla emlékezete és személyisége beépüljön Severianus emlékezetébe és személyiségébe. Később, a negyedik részben egy alzabo-szernek köszönhetően adja át az előző Autarkha az összes, ő általa már felzabált személyiségekkel együtt a sajátját Severianusnak. Az olvasó világa teljesen megrendül, amikor leesik neki, hogy egészen eddig nem lehetett tudni, ki volt a könyv narrátora. Természetesen <[Severianus]> hangja dominál, de megint csak őrülten lapozgatunk vissza, olvassuk újra, mikor tolakodott be a narrációba valaki másnak a hangja és gondolati világa? Mely megmagyarázhatatlan események nyernek új értelmet ezzel a tudással? [A The Urth of the New Sun is csavar ezen, de erről később.]
- A zöld ember az első megerősítése annak, hogy vannak aktív időutazók (Inire atyával nem találkozunk, és bármilyen vad elméleteink is legyenek róla, Wolfe egyiket sem támogatja meg). A hierodulák megjelenése hozza be az intergalaktikus szálat, némiképpen kiderül, hogy magasabb rendű, időben utazni képes erők manipulálják Severianus küldetését, ugyanakkor ezen a szinten mozognak olyanok is, akik ezt meg akarják akadályozni (mint Hethor, aki válogatott lényeket szabadít főhősünkre a történet egészen tetszőleges pontjain). [Már fárasztó idebiggyeszteni, de a The Urth of the New Sun is ezen a vonalon ad némi extra rágcsálnivalót.] Az újraolvasás során már felismerjük ezeket a beavatkozásokat (legalábbis aktívabban keressük, tudjuk, mi a félrevezetés), és valamivel koherensebb történetet kapunk, mint első nekifutásra. Kiderül az is, hogy a Nap pusztulását ezek a felsőbb hatalmak felgyorsították. Akkor vajon évmilliós nagyságrendben járunk a jövőben, vagy sokkal közelebb van ez a távoli jövő, mint gondoltuk? És ha igen, felismerhetőek-e a földrajzi sajátosságok alapján, hol is játszódik ez az egész? [Igen, igen. A rajongói headcanon szerint egyébként Dél-Amerikában járunk.]
- Idő és tér átjárhatósága: inkább csak érdekesség, de vannak itt a “Földön” mindenféle átjárók más időkbe és más terekbe, rögtön az első könyvben a nagy interdimenzionális rezervátum, vagy a negyedik könyvben a jövő és múlt terei között álló ház a remetével. Ezek megléte további kérdéseket is felvet: nem lehetséges, hogy a teljes bolygó egy ugyanilyen rezervátum, vagy esetleg még furcsább hely? [Interpretáció kérdése.]
* [Urth: itt az “Earth” torzított alakja, de eszünkbe juttathatja az óészaki mitológia Urðr-jét is, mint “végzet”]
Azt hiszem, ezek az első olvasatra keményebben beütő nagyobb felismerések. Wolfe sem itt, sem egyébként a következő kötetben nem ad mindenre választ, és ez egy fontos aspektusa a könyvnek. Elég támpontot ad ahhoz, hogy elméleteket gyártsunk egy vagy több újraolvasással, kibeszéléssel. A könyv így él hosszabb életet, nem ér véget ott, hogy becsukjuk az utolsó oldal után.
II. Az erőszaktevő kellemetlensége
A jelek szerint sok olvasót (engem is beleértve) késztet megállásra a Jolenta-fejezet. Sok gondolatot kellett összeszednem, de nagyjából hasonló következtetésekre jutottam, mint amik egy érdekesebb podcast-kibeszélésen is kijöttek (Joan Gordon és Diana Lambert perspektívája). Tudjuk, hogy Severianus megbocsáthatatlan bűnöket követ el, erre van kondicionálva, nincs egészséges képe a nőkről, a párkapcsolatokról. Tudjuk, hogy Jolentát gonosztettel vágyakat gerjesztő metahumánná változtatták. Tudjuk, hogy Severianus az eszméletlen Jolentával közösül [a The Urth of the New Sun tesz erre egy nagyon rövid utalást, és megerősíti, hogy Severianus nem véletlenül hallgat az esetről később, nem véletlenül vannak itt hatalmas kihagyások]. Tudjuk, hogy Severianusra egyébként nagy örömmel, azonnal vetik magukat a nők, de azt is tudjuk, hogy Severian egy hazug, több személyiségből álló narrátor. Dorkászt még csak bele sem számoltuk az egyenletbe.
Miért pont ez a jelenet okozza az első komolyabb morális diszkomfortot, és nem az eddigre már megszokott kínzások és szenvtelen kivégzések?
Először is, a kivégzések és harcok inkább tűnnek úgy, hogy szükséges következményei a társadalmi berendezkedésnek és a háborús helyzetnek, Severianus többször is képes arra, hogy kíméletesen hajtsa végre kötelességét, ne társítson érzelmet az emberi élet elvételéhez – Wolfe nem kérdezi nyíltan, de azért ott van ez impliciten: akkor azt a részt fogadjuk el? Severianus képes továbbá a szükségesnél kevesebb rosszat okozni. Viszont Severianus nem képes arra, hogy ne feküdjön le mindenkivel, bármilyen alkalomból, és minden ilyet beleegyezésesként festi le, ahogy Jolenta megerőszakolását is. Akkor viszont felmerül a kérdés a többi (egyébként tényleg hanyagul megfestett, kihagyásokkal központozott szexjelenetnél), hogy vajon azok úgy történtek-e, ahogy leírja.
Wolfe tovább komplikálja ezt azzal, hogy Severianus narrációja részben elveszi Jolenta szerepét és szándékát, részben azokat a részeket emeli ki, ami arra utal, hogy Jolenta akarta ezt, vagy legalábbis készült rá, számított rá. Ez mind klasszikus relativizálás, felelősséghárító gondolatmenet. Jolenta valóban beleegyezik egy olyan beavatkozásba, amely egy átlagos pincérnőből “kívánatos celebet” hoz létre, ennek minden igényével, de Talósz ennél tovább megy: abban a pillanatban, hogy beavatkozik, tárgyként kezdi használni Jolentát, veri őt, nem veszi emberszámba. (Ahogy a podcastban mondják: a kívánat tárgya nem azonos a szexjátékkal.)
Szóval mit is akar itt Wolfe? Azt hiszem, egyrészt, még a megváltás felé vezető út előtt valamilyen módon ki akarja rakni a hét főbűn royal flusht, szóval előbb-utóbb ennek meg kellett történnie, másrészt ez a fejezet egy tipikus morálfilozófiai platform (csapda?), mert nagyon sok kibeszélhető oldala van, de csak egyetlen sarkalatos pontja: Severianus viselkedése elfogadhatatlan. És persze, mint tudjuk: olvashatjuk allegóriaként is, Severianus valamit képvisel, Jolenta valamit képvisel, az erőszak valamit képvisel, akár kozmikus léptékben (így viszont inkább csak egy ízléstelen kitérő lenne).
Továbbolvassuk, vagy azért, mert hiszünk a megbocsátásban, vagy azért, mert reméljük a büntetést (lesz-e itt bibliai árvíz, na de ki issza meg a levét?). Akarjuk a megmentőt, de akarunk-e ilyen megmentőt? Wolfe csak csendben hümmög.
*
Egy pár szót még szólnék az elhallgatásokról-kihagyásokról. A harmadik kötetben Kis Severianus (Severianuska? Severiänchen?) halálát a narrátor full semmilyen reakcióval nyugtázza, amit szülőként erős volt lenyelni. Aztán, Severianus állítólagos legnagyobb szerelméről, Valeriáról kettő érdemi szó nem hangzik el a négy könyvben (az ötödikben sem sok), persze ebben benne lehet az is, hogy mit szól majd az asszony, ha esetleg olvassa a könyvet. Hajjaj.
III. Teremtések
Nem csak Jolenta és Baldanders veti fel a Frankenstein-problémát [erre egy más irányból a The Urth of the New Sun is rátesz egy lapáttal], de egészen érdekes irányokból közelítjük meg ebben a négy könyvben a mesterséges entitások kavalkádját. Egy interjúban Gene Wolfe arról beszél, hogy a fantasy minden esetben olvasható távoli jövő technológiájaként, mivel a mi fantáziánk ad üzemanyagot a jövő találmányainak. Ha unikornist vagy sárkányokkal teli világokra vágyunk, előbb-utóbb ezeket a vágyainkat ki fogja elégíteni technológia, legyen szó génmanipulált teremtményekről vagy virtuális valóságokról. Egyem a szívét, még a furrykre is gondolt. Progresszívebb olvasók inkább legfeljebb elnéző mosollyal nyugtáznak dolgokat itt. Akárhogy is, Wolfe hisz abban, hogy a jövő képeit a múltbeli fantáziánk és vágyaink formálják.
Izgalmas, ahogy Wolfe megfordítja a Frankenstein-utalásait, például egészen vicces fordulat, hogy Baldanders az alkotó és Talósz a teremtmény. Az is egy jó poén, hogy Jonas egy gép, és emberi alkatrészekkel javítja magát (nem pedig, mint ahogy az szokás, fordítva).
Egyelőre nem beszélve az ötödik könyv (egyébként nem sok választ adó) új perspektíváiról, egészen érdekes, hogy Wolfe mintha el akarná tolni a történetet a legfőbb teremtésig, az első teremtőig, Istenig (Increate, Pancreator), és azt vizsgálja, hogy milyen fázisok lehetnek még közvetlenül előtte, mennyire lehet beleőrülni a végtelenbe, hol vannak a magasabb valóságok, amelyek formálják a miénket. Familimus, Barbatus és Ossipago felbukkanásai mindig ilyen tűnődésre késztetik az olvasót. És bár Wolfe hívő, sohasem (még az ötödik könyvben sem) jut arra a következtetésre, hogy az Új Nap világának kreacionista vonásai tulajdonképpen természetfelettiek vagy numinózusak lennének, még ha a halandóknak így is tűnik. Mindig ott a lehetősége, hogy olyan technológiák működnek a háttérben, amit Severianus sohasem fog megérteni.
IV. Történetek a történetekben
Első olvasatra talán még zavaró mennyiségben is találunk ebben a könyvben a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó, fejezet-méretű meséket, történeteket, illetve Severianus is gyakran kerül kapcsolatba könyvekkel, a Theclának kikölcsönzött kis legendáriumot is folyton magával cipeli. Úgy néz ki, sok olvasót megakaszt Talósz majdnem teljes terjedelmű színműve, és valóban, érdekesebb mondjuk a The Urth of the New Sun után (vagy az helyett) még egyszer elolvasni, elsőre talán túl sok mitológiai információt tartalmaz és kevés kapaszkodót.
A könyvek sokaságáról ki jut eszünkbe?
Mindenesetre én nem az úgynevezett lore-cafatok fontosságát akarom itt hangsúlyozni, inkább csak kiemelném a negyedik könyv legbrutálisabb, legalábbis számomra legmegmegrázóbb történetmesélési szekvenciáját, a Foila kegyeiért folytatott mesélő-versenyt. Nagyjából mindenki elmond egy (tan)mesét a saját múltjából, ami tömören megfest egy egész kultúrát. Az egyik legelképesztőbb történetet az a csávó hozza, aki egy olyan birodalomban nevelkedett, amiben csak előre meghatározott, jóváhagyott szövegrészleteket szabad kimondani. Na most, ő tényleg csak azokat a frázisokat, passzusokat használja, amit a propaganda megenged, mégis azokat ügyesen kombinálva és hangsúlyozva képes a saját véleményét megformálni, illetve egy történet alatti történetet kimondani (Wolfe segít: Foila lefordítja nekünk, amit ez a karakter mond). Itt azt mondtam, hogy oké, ennél feljebb nincs az irodalomban. Le lehet tenni a tollat. A többi karakter meséje is fontos, valamilyen módon releváns is Severianus küldetéséhez, de ami ténylegesen megrázó, hogy ez a mese-fesztivál egy támadás miatt félbeszakad, és tulajdonképpen mindenki meghal. A történetek viszont tovább élnek Severianusban. Mi más marad belőlünk a végtelen kozmosz ridegségében, mint a történeteink? Fel lehet venni a tollat.
Lényegében itt esik le, hogy Severianus (az Autarkha-felzabációval egyetemben) valójában azért fontos, mert ő képes arra, hogy magával vigye az emberiség lehető legtöbb történetét (avagy kollektív emlékezetét) talán olyan helyekre is, ahol már senki nem emlékszik az emberre. Ugyan miért is írja Severianus a könyvét, és miért köt ki a fordító (egy bizonyos Gene Wolfe) kezében?
Nem lesz nagy meglepetés, hogy a The Urth of the New Sun is kiemelt hangsúlyt fektet újraolvasására, Severianus gyarlóságaira, teremtéstörténetekre, emlékezetre, és az első négy könyvben található apróságokat is jobban kibontja, ám ennél többet már csak úgy tudok mondani, ha annak a könyvnek is minden új felfedését lelövöm. Következzék tehát:
>>>Az Új Nap Földje – Eszkatológia III.
Farkas Balázs honlapja 