Ebben a fejezetben a The Urth of the New Sun-t olvasókat köszöntöm, mindenki más menjen vissza az első és a második részre. Azoknak, akik maradnak: részvétem.
* | * | *
Na. Hányan maradtatok, ketten?
Beszéljünk a The Urth of the New Sun című könyvről. Inkább csak vergődjünk, hm?
I. Nem ugyanaz a könyv
Severianus fogja az előző anyagot (Az Új Nap könyve kéziratát), belehajítja egy féregjáratba, de az még csak nem is ugyanaz a könyv, amit eredetileg leírt, hanem mint kiderül, egy emlékezetből újra megírt másolat. Tehát: a négy könyv, amit elolvastunk, nem csak több személyiség narrációja, de még egy bizonytalan másolat is, amely átment egy ki tudja, milyen torzításokat okozó időutazáson, egy ki tudja, milyen fordítási hibákat vétő “””Gene Wolfe”””-on, és még hol vagyunk Super Saiyan Severianus végső átalakulásaitól. Ami engem itt elkezd bosszantani, hogy annyira elszakadunk egy megbízható narratív valóságtól, hogy már nehéz úgy olvasni a történetét, hogy tétje marad a dolognak. Az új könyv, amit Severianus ír, ráadásul még több problémát vet fel: igazi-e a narrátor még? Része-e bármilyen realitásnak?
Egyrészt Severianus utazik az időben, ami azt jelenti, hogy vagy új valóságokat hoz létre, vagy nem, másrészt meghal, amelynek következtében vagy aquastorról van szó (lásd Paracelsus), vagy nem (AI-tudat? szimuláció? a jövőből a saját múltját megfertőző, mindent behálózó entitás, ami soha nem halhat meg az emlékezetének örök mátrixa miatt?), így a The Urth of the New Sun már rég nem arról szól, hogy egy világot felfedezünk. Arról szól, hogyan semmisülnek meg univerzumok és valóságok, és mi marad a végtelen végstádiuma előtt egy centivel.
Más szempontból sem “ugyanaz a könyv”: rengeteg időt eltöltünk az űrhajón, ahol a mindenféle hátbaszúrások, “kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát” fordulatok és természetesen főhősre ráugró csajok már olyan olcsó ponyvákat idéznek, hogy kétségnek nyoma sem marad: Gene Wolf teljesen hülyét akar csinálni az olvasóból. Aztán fogja a padlóig hülyült olvasóját, és felszenteli a kozmikus tudás főpapjának.
II. A mitikus metasztori
Severianus kilép a mi univerzumunkból, amit Wolfe úgy hív, hogy “Briah” (lásd: Beri’ah). A bolygó, amelyre érkezik, a “Yesod”. Ezek a nevek a kabbalából lehetnek ismerősek, ezek szerint az univerzum felett járunk, de még jócskán a “fa” alsó szintjein (Yesod = fundamentum), a mi világunk a fundamentum alatti profán létezés, amiből fel kell emelni az embert, hogy tovább létezhessen az új univerzumban (hogy angyalok, istenek, fejlett emberek, földönkívüliek, vagy mik emelnek fel minket, az irreleváns). Lásd:
Az életfán a szefirák jelölik Isten széttördelt énjeit, ugyanakkor az univerzum szerkezetét is így vázoljuk fel (gyorsan közbeszúrom, hogy a hermetikus ezotéria és a zsidó kabbala is használja a diagramot, csak máshogy). Kell-e ezen a vonalon többet tudnunk? Francokat. Wolfe kozmológiája nem jelenik meg ennyire komplexként, ezek a nevek is inkább csak jelzésértékűek, lényegében azt mondja: az univerzum az elejétől a végéig egy zárt egész, de valakik, valahogyan mégis ki tudják emelni az emberiséget az univerzum halálából, és át tudják emelni egy következőbe. Hogy hány “következő” és hány “előző” van, ezek milyen viszonyban vannak egymással, az már túlmutat a sztorin, és nem kell megválaszolni, mert mi itt, a sima normie Földön is pont ilyen kérdésekkel kínozzuk magunkat.
Ami ennek az ezoterikus világszemléletnek az idő-aspektusát illeti, Wolfe keletről merít ihletet: a könyvben megjelenő koncepciót egy ponton úgy hívja, hogy manvantara, ami a hindu kozmológiában az emberek nemzője (vagy archetipikus ember) Manu ciklikusan eljövendő korszakát jelzi, vagyis egyfajta időszámításként is értelmezhető. A regényben viszont a szintén hinduizmusból kölcsönzött isteni év az univerzum születésétől a pusztulásáig tartó időszakot jelzi – ez alapján is úgy tűnik, hogy Wolfe igyekszik egy olyan kozmológiát teremteni, amely az emberiséget képes az entrópia, az univerzum nemléte fölé helyezni, vagy legalábbis abból kiemelni.
Wolfe katolicizmusa erősebben megnyilvánul, amint az Új Nap eljövetelére a könyv apokatasztázisként hivatkozik, eredetileg a zoroasztrianizmusban a harmadik teremtés ideje, később viszont a keresztény teológiában a tökéletesség helyreállításával, a teremtés eredeti állapotának elhozatalával és az univerzális megváltással hozható kapcsolatba, de lényegében ez is a kozmikus ciklusok ősi koncepciójából eredeztethető (az égitestek a helyükre kerülnek).
Más mitikus méretű kérdések függőben maradnak, mint például Abaia meg Erebosz – nem kapunk kidolgozottabb sztorit ezen a vonalon sem, cserébe nem csak bibliai ismereteket kell elővennünk, hanem görög és melanéziai mitológiában is elmerülhetünk, és így lassan kikövetkeztethetjük, mi van a Diuturna-tóval, miféle lovecrafti víziszörnyek tevékenykednek valahol a háttérben, miről is szól a háború. Ezer darabos kirakós kétszáz darabja, azok is eláztak. Már csak elméleteket gyárthatunk és vitatkozhatunk a Redditen.
III. A szent és a profán – Severianus megistenülése
Na, Severianus valamilyen szinten reflektál a szexuális kalandjaira és erőszakos viselkedésére, tudja, hogy ő nem az ember legtökéletesebb képviselője, mindössze ő az emberiség emlékezetét leghatékonyabban továbbvivő edény, ezért részesül a megistenülés kegyéből. Nem csak ő az Új Nap, hanem ő az, aki egy régi univerzális ciklusból (egy régi univerzumból) az újba frecskendezi a teremtés fehér szökőkútját, nyilván ondóval meg minden. (Frank Herbert rákacsint Wolfera). Severianus nappá válik, de hogy ez tudományos szempontból mit is jelent, az olvasóra van bízva. Crowleyt idézve, számomra kézenfekvő megoldás, hogy Wolfe kozmológiájában valójában “minden férfi és minden nő egy csillag”, vagyis a legalsó univerzumban (a Yesod-szint alatt) található égitestek lehetnek egy magasabb rendű létezés kivetülései. Számomra ez megmagyarázná, hogy Severianus múltja, jelene, jövője miért szivárog egymásba, és hogy a teljes valóságának minden részlete miért eredeztethető az Új Nap (vagyis saját maga) érkezésének különféle aspektusaiból.
Ha az aquastorokat mondjuk technológiai szempontból vizsgáljuk, és ők feltöltött tudatok, amelyek hologramként megjelenhetnek, ennyi erővel Severianus életének minden pillanata eltelhetett egy saját magára szabott szimulációban, így viszont a szimuláció minden aspektusát pszichoanalizálnunk kellene a következő újraolvasással. De nem, valójában nem egyeznék ki a szimulációelmélettel, azt viszont kicsit túlzásnak érzem, hogy Severianus (mint Apu-Punchau) napistenként jelenik meg az inkák idejében. (Olvasom Az egyiptomi Halottak könyvét, abban Ré furikázik napbárkán, tehát egy másik időutazó is sikerrel járt? Korábban is kellett egy új csillagot idehurcibálni?)
Fúgeci.
IV. Akkor most mi a franc van?
Semmi. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Wolfe rajongói-kiadói nyomásra írt-e folytatást, vagy mindig is benne volt ez a könyv. Sok jel utal arra Az Új Nap könyvében, hogy ezek a dolgok kimondatlanul eleve már a (szub)textus részét képezték, vagyis annyira nincsenek itt tönkretéve dolgok. Ugyanakkor úgy érzem, a misztériumot így is tönkre lehet tenni, elvégre néhány olvasatot elvből ki kell kukáznunk az új fejlemények tükrében. Cserébe van még egy regény, ami pontosan olyan randomshit-szekvencia, mint az előző négy, csak éppen Severianus nem a megfogható talajon csetlik-botlik, hanem alacsony gravitációs hajókon (amelyek előbb megérkeznek, mint hogy elindulnak), éteri, álomszerű bolygókon és univerzumhatárokon (máshogy nem bírja feldolgozni az elméje), és persze elkezdünk az idővonal tetszőleges pontjain felbukkanni, igen, egyfajta katasztrófaturizmus ez. (A kedvencem természetesen a gigachad Tüphón.)
Ez itt, ez mind jóval agybakúrósabb, mint bármi, amit Frank Herbert művelt a Dűne negyedik részétől fölfelé, tartok attól, hogy túl messzire… túl messzire merészkedtem. (És akkor még ott van a Long Sun meg a Short Sun, atyaisten.)
Mindegy is, ennyi, nem fogok értetlenkedni, mert pont ez a lényeg: újra és újra átfésülni a szöveget valami morzsáért, amibe kapaszkodva új értelmezéseket kapunk; ugyanakkor nem akarok úgy tenni sem, hogy ez a ködösítés annyira atom mély lenne – azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy vágom én a szakmát, tudom, hogy nagy része blöff.
Na de milyen!
Farkas Balázs honlapja 