Az Új Nap könyve – Eszkatológia I.

Eljött az idő, hogy beszéljek Az Új Nap könyvéről.

Nem kell elszaladnod: itt még biztonságban vagy, kedves olvasó. Ez egy jól behatárolt visszafordulási zóna, amelyben nem fecsegek ki titkokat. Három részre fogom tagolni ezt az írást:

• az első részben általánosságban beszélek arról, mire számítson egy új olvasó, miért érdemes (vagy nem érdemes) olvasni Gene Wolfe science-fantasy sorozatát;
• a második részben a magyarul is megjelent négy kötet (A kínvallató árnya, A Békéltető ereklyéje, A Lictor kardja, Az Autarkha fellegvára) számomra érdekesebb aspektusairól szeretnék beszélni, tehát csak azok olvassák, akik a negyedik könyv végére [!] értek);
• a harmadik részben pedig a The Urth of the New Sun új felfedéseivel értelmezem újra a szériát.

Ezt a három fejezetet három különböző, egymásra linkelő posztban fogom itt közölni.

Jól hangzik? Jól hangzik. Csapjunk bele.

Mi Az Új Nap könyve (The Book of the New Sun)? Röviden: Gene Wolfe nyolcvanas években írt négykötetes science-fantasy eposza, amelyhez a közvetlen folytatását (The Urth of the New Sun) is hozzácsaphatjuk. Ezek a könyvek hírhedten összetett irományok, amelyeket (a szállóige szerint) nem olvasni, hanem újraolvasni illik. Valóban inkább intellektuális kuriózumnak, folytonosan tanulmányozandó textusoknak tűnnek, nem pedig olyasvalaminek, amit pusztán szórakozásból olvas az ember, habár annak sem utolsók, feltéve, ha az ízlésvilágunkba belefér a miliője (gondoljunk a Clark Ashton Smith / Jack Vance / Ursula K. Le Guin weird science-fantasy vonalra, forgassuk meg mitológiában és vallásos szimbolizmusban a függő vég-érzet alatt).

Ahogy (ha jól emlékszem) Dorkász is utal rá, az ilyen jobb fajta irodalmi desszerteket három rétegben is lehet olvasni, az első az, amit ténylegesen olvasunk és a lapokon történik, a második egyfajta lélektani, karaktertanulmány-olvasat a narráció megbízhatatlanságával együtt, archetípusokkal, példabeszédekkel (egyes jelenetek inkább bizonyos problémákat és koncepciókat kibeszélő plaformként működnek), a harmadik pedig kozmikus léptékű, transzcendens filozófiai koncepciók emberméretű lenyomata, néha csak egy-egy elejtett félmondatban. Itt minden van, a könyvek egymásba gabalyodnak, önmagukon közlekednek keresztül, ontológiai paradoxonokkal, kiismerhetetlen kauzalitással.

A távoli jövőben járunk, mégis minden amolyan középkoriasan low fantasy. Főhősünk, Severianus (angolban Severian) narrálja saját történetét jóval későbbről, állítólag tökéletes emlékezettel, mégis úgy mesél, mintha csak most fedezne fel mindent. Gyerekkorától követjük, amikor is a kínvallatók mesterségét tanulja egy különös, kolostor-szerű céhben, majd gyarlósága miatt száműzik onnan. Elindul a csávó egy Terminus Est nevű bazi nagy karddal, meztelen felsőtesttel, feketénél feketébb köpenyében, mindenféle random nonszensz kalandba keveredik, mindenféle kivégzői munkát elvállal, egyre magas pozíciókba csetlik-botlik bele, minden veszélyt megúsz, minden csajt meghúz, a világ megmentésének útjára lép… de persze nem ilyen egyszerű. Lesz itt mindenféle baszkuráció emlékezettel, narrátor-kizökkenésekkel, térrel, idővel, kozmosszal és teremtéssel is.

Egy behelyettesíthetetlen és szinte semmihez sem hasonlítható regényfolyam, ami olyan narratív csavarokat hoz be útközben, a legvégén, de még a vége után is, hogy minden új kötet után felül kell vizsgálnunk azt, amit korábban olvastunk. Néha fejezetről fejezetre támadhat olyan érzésünk, hogy valami itt nem stimmel, avagy biztosan azt olvastam, amit olvastam?

Szóval, hogyan érdemes ezt a sorozatot megközelíteni? Tapasztalatom (és internetes kutakodásaim) alapján nagyon gyakran pattannak le az emberek már az első kötetnél, legkésőbb a másodiknál, ám bizonyos idő elteltével többen visszatalálnak, és kiszedik belőle a teljes élményt.

Mik ennek a szériának a lepattanási felületei?

• A fantasyirodalomra jellemző díszletek, küldetésstruktúra valójában nagy léptékű (és a valóság minden rétegébe beleivódó) science-fictiont takar, ami pedig valójában egy megbízhatatlan narrátor kétséges hitelű memoárja. Az az olvasó, aki zsánerstabilitást és kiszámítható előrehaladást szeretne, nem fog megmaradni a seggén.
• Archaikus nyelvezet, különc szókincs, kihagyások, narratív kizökkenések. Wolfe mindezt szándékosan alkalmazza azért, hogy eltakarjon dolgokat, és nem baj, ha nem értjük. Az a lényeg, hogy ne értsük. Wolfe célja, hogy egy érthetetlen, lakatokkal elzárt narratívát később (akár újraolvasásokkal), immár a kulcsokkal a kezünkben átértékeljünk. Természetesen, ha valakit nem vonz egy ilyen mentális cirkusz, nem neki szól ez a sorozat.
• A főhős egy rohadék. Nem, nem csak antihős, hanem ténylegesen vállalhatatlan dolgokat művel, eleinte csak neveltetése okán, később talán mert nem nőtt be a feje lágya, de lássuk be, helyenként pontosan tudja, mit csinál. A legrosszabb, hogy tetteit karizmatikus önreflexióval és a részletek elhallgatásával ideig-óráig képes relativizálni, felépíti egy olyan főhős képét, akit szívesen követünk a megváltás útján, de abban a pillanatban, hogy kezdjük megszeretni, elmozdul az a bizonyos metaforikus álarc. Főhősünk szexista, erőszakos, figyelmetlen, öntelt, sunyi módon igyekszik magát esetlennek és szerethetőnek beállítani csak azért, hogy csak a szemfüles olvasó vegye észre, mennyire nem törődik semmivel és senkivel. Bár Wolfe nyilvánvalóan nem támogatja azt az olvasatot, hogy mi ezt a főhőst kedveljünk (ne siessünk Wolfe írói attitűdjéről ítéletet hozni, erről majd később), mégis a megnyerő narratív hangra kalibrálja és megváltási / megmentői útra lépteti ezt az embert. Néha egészen mocskosnak érzi magát az olvasó attól, ahogy követi ezt a kalandot [fenntartva annak a lehetőségét, hogy az nem is úgy volt, de a tagadástól és felelősséghárítástól potenciálisan még kínosabb lesz a dolog] – annak, akinek ez a fajta kellemetlenség nem tolerálható, a széria olvasása sem lesz az.

Ha ez oké, akkor íme a javasolt olvasási stratégiám:

• A négy kötetet egyben érdemes olvasni, egyébként nincs sok értelme belevágni.
• Nem érdemes sietni a magyarázatok megfejtésével. Ez alatt azt értem, hogy első olvasatra a könyvben látszólag teljesen véletlenszerűen történnek megmagyarázhatatlan dolgok, lényegében cselekményről sem beszélhetünk, ekképpen tetőpontokról és megoldódó problémákról sem. Amennyiben egy Vance/Zelazny-típusú, már-már nonszensz fantasy kalandra vágyunk, fogadjuk el, élvezzük ki minden furcsa jelenetét. Abban a pillanatban, hogy a negyedik, illetve főleg az ötödik könyv kulcsait megszerezzük, ez a nonszensz fantasy megsemmisül, és egy másik könyvet kapunk. Kettőt az egy áráért. Tényleg. Élvezzük ki, amíg homályban vagyunk, élvezzük a próza szépségét, a világ misztériumát.
• Nem hátrány az olvasottság (inkább úgy mondom, több könyvvel a hátunk mögött többet tudunk kiszedni belőle); jó, ha legalább egy belépő szintű benyomásunk van kozmológiáról, relativitáselméletről, különféle vallásos szimbolikáról, biblikus és kabbalisztikus koncepciókról – természetesen mindez opcionális, de hasznos.
• Legyen kéznél idegen szavak szótára.
• Türelem.
• Léteznek további al-ciklusok a Szoláris ciklusban, a Book of the Long Sun kvartett és a Book of the Short Sun trilógia. Per pillanat nem relevánsak (még én sem olvastam őket), ugyanis nem Severianus utazásáról szólnak.
• Fontos tudni, hogy Gene Wolfe a Pringles burgonyaszirmot nyomó gép egyik tervezője volt és hogy Az Új Nap könyvét ebédszünetekben írta meg… na jó, még fontosabb, hogy Wolfe régimódi, udvarias, vaskosan művelt figura volt, illetve katolikus. (Szerző halála ide vagy oda, ez is egy kulcs.)

Egy utolsó gondolat a könyvek hozzáférhetőségéről. Az Új Nap könyve sorozat négy részét magyarul a Delta Vision adta ki 2006 és 2016 között A képzelet mesterei sorozatban. Az első három könyvet Tamás Gábor fordította, aztán több évnyi szünet következett, végül Szántai Zsolt fordításában jelent meg a negyedik rész (csak hallomásból: a váltás miatt előfordulhatnak inkonzisztenciák). Na most, különböző viszonteladók hatalmas felárral árulják ezeket a könyveket, minthogy különféle könyvesboltokban és webshopokban valóban nem szokott már előfordulni, de a Delta Vision saját webshopján (ahogy nézem) továbbra is ugyanúgy kapható, olcsón, szóval ne siessünk kétségbeesni. Angolul olvasóknak a Gollanz kétkötetes SF Masterworks sorozatát ajánlom, mint kurrens és megfizethető opció (Volume 1: Shadow & Claw és Volume 2: Sword & Citadel).

Baj-e, ha nem olvassuk a magyarul nem kapható ötödik kötetet (The Urth of the New Sun)? – Komplikált. A szerzői szándék szerint a négy kötet egy egység, ami a történet egy bizonyos értelmezési tartományát foglalja magában. Ez az ötödik rész később íródott a The Book of the New Sun epilógusaként, habár nem csak tökéletesen illeszkedik a sorba, még további magyarázatokat szolgáltat a legobskúrusabb mikrojelenetekre is az első négy könyvben. Továbbá teljesen a kozmosz pereméig és azon túl tágítja a történetet, ezáltal ismét teljesen felülírja, miről is szól a főhős utazása, és hogy a narratíva mely részei bizonyulnak esetlegesen hamisnak. Ugyanakkor ez sem magyaráz meg mindent, tehát a négy könyv utáni nyugtalanító rejtélyek más formában, de ugyanúgy megmaradnak és újabb kérdésekkel sokasodnak. Wolfe mintegy megerősíti a szerzői szándékot: ezt a történetet nem megérteni kell, hanem elveszni benne, tűnődni a végtelenen, az emberi sors furcsa kérdésein. Azt hiszem, érdemes olvasni, kiteljesíti a képet (még olyan szinteken is, amelyeken talán nem kellett volna), habár stílusában és felépítésében mintha el-elmaradna az alapműtől. De talán annak is megvan az oka, hiszen egy kicsit a narrátor is megváltozott.

És most következzék Az Új Nap könyve sorozat négy kötetének kitárgyalása, egyelőre a negyedik könyv fordulatáig bezáróan:

>>>Az Új Nap könyve – Eszkatológia II.