Minket is lesokkolt a tegnap délután történt incidens – az újságok valamiért vonakodnak balesetnek hívni, pedig szerintem helyénvaló kifejezés.
Tudni kell rólam, hogy nem rajongok a sportért, nem szoktam követni ezeket az eseményeket, nem is értek hozzájuk, szóval előre is elnézést az esetlegesen helytelenül írt kifejezésekért.
Akárhogy is, a háztartásunkban szokott menni a tévé, ebédhez háttérzajnak legalábbis elviselhető (tegnap fehér rizst főztem thai currys csirkével, gyerekeknek curry nélkül), mégiscsak ókori tradíció ez az egész, miegymás, illik figyelni. Akkor fogtunk az evéshez, amikor a K. és L. közötti mérkőzés kezdődött. (Inkább nem írom ki teljes nevüket, főleg, hogy esélyesen egyikük hibája sem volt a nevezett baleset, hazánk kommentelői vitakultúráját ismervén pedig jobb, ha nem személyüket és nemzetiségüket hozom szégyenbe.)
Csendes, nyári nap, átlagos hétvége. Nem gondoltam volna, hogy történelmi eseménynek lehetünk szemtanúi.
Itt még közbeszúrnám, hogy ha eltekintünk a szerencsétlen végkifejlettől, a mérkőzést egyébként lenyűgözőnek tartottam. A harcművészetek különböző formáit szívesen elnézem (ki tudja már, miért, de régebben még a szumó is lekötött), itt pedig két rendkívül kompetens félről volt szó. Nem mértem az időt, de mintha órákon keresztül ment volna a huzavona, egyik sem tudta sem átdobni, sem földre szorítani a másikat, nyúltak egymás karjáért, löktek, a bíró intett, majd megint, láb a lábat kereste, kéz a kart, a fejek hol itt bújtak át, hol ott, még sótlan érdektelenségemet is sikerült áttörnie ennek a bámulatos, már-már táncra emlékeztető küszködésnek. Mondanom sem kell, az izgatottság akkora volt, hogy a gyerekek kezében megállt az evőeszköz, szájuk nyitva maradt. Egy ponton óvatosan megkérdezték:
– Kinek szurkolunk?
– Fogalmam sincs – mondtam.
Ez az a pont, ahol minden megváltozott. Mintha a kamera kezelője is megingott volna, ekkor vettem észre, hogy a sarokban valamikor megjelent a Golden Score felirat. Valaminek már történnie kellett, az univerzum nem maradhatott ennyire instabil helyzetben, a fizika törvényeinek értelmében valamerre lassan el kellett dőlnie az állásnak. Sem K. nem tudta leteríteni L.-t, sem L. nem tudta leteríteni K.-t.
Ezen a ponton már az arckifejezésüket fürkésztem, próbáltam megérteni valamit a lelkiállapotukból, de teljesen közömbösnek tűntek, nem erőlködtek, nem bosszankodtak, mindig a jelen pillanattal foglalkoztak, soha nem zökkentek ki. Irigyeltem őket ezért. Ugyan hány író képes ilyesmire?
Hirtelen K. röviden kitért, és végre L. jobb lába mögé lépett, az pedig előrelendült. És itt kezdődött az egész. L. másik jobb lába ugyanis a földön maradt, míg a kizökkent első jobb láb az égnek meredt. Rövid tétovázás után L. felismerte helyzeti előnyét, megragadta K. karját, nagy erővel elrántotta, amelynek következtében egy harmadik kar jelent meg K. háta közepén. K. előrebukott, és fejét átdugta L. hóna alatt, de ekkor L. is átdugta a fejét K. ekkor már négy lába alatt. A bíró mintha összezavarodott volna, hol egyikre, hol másikra nézett, a jelek szerint nem tudta eldönteni, melyikük hibázott, talán már megkülönböztetni sem tudta őket. Figyeltem K. és L. arckifejezését, de az égvilágon semmi mást nem lehetett leolvasni róluk, csak az elszántságot, a technika iránti tiszta elkötelezettséget. Az egyik test gerince ebben a pillanatban látványosan meghajlott és kettévált, három vagy négy újabb kar bukkant elő, már én sem tudtam pontosan, melyik végtag kihez tartozik. A bíró ekkor lépett közbe… bár ne tette volna.
A következő pillanatban csak azt láttuk, hogy a bíró is a két viaskodó fél közé szorul, és immár neki is több végtagja lett, mint a belépés előtti pillanatban. A magyar sportkommentátor itt közbeszúrt néhány szót a japán dzsúdó-szakzsargonból, de megjegyezte, hogy ilyesmire legalább negyven éve nem volt példa a nyári olimpiai játékok történelmében.
A gyerekek végül is enni kezdtek, én viszont továbbra is bámulattal figyeltem a cselgáncs rejtelmeit.
Nem tudom, mikor kapcsoltuk ki a tévét. A tizenötödik percben, amikor a végtagok erdeje magába építette először a stábot, majd a teljes nézőteret, már egyik kamera sem tudta követni az eseményeket, karok és lábak ezrei, tízezrei vonaglottak szüntelenül, mindegyik igyekezett a másikat valamilyen módon elkapni, megragadni, kicselezni-kigáncsolni, de minden egyes pillanatban, amikor már úgy tűnt, hogy valaki megnyeri a küzdelmet, újabb végtagok bukkantak fel, amelyekre senki sem számított.
Olvastam a reggeli hírekben, hogy jelen pillanatban már Párizs teljes lakossága bevonódott a mérkőzésbe, és a csaknem egy kilométer átmérőjű (és ki tudja, hány méter magas) végtagkolosszus megindult Európa szíve felé, és minden gáncskísérletre újabb cselként újabb emberek, újabb végtagok, testrészek bújnak elő a kék és fehér dzsudogik addig rejtett járataiból.
Este még bele-belenéztünk az olimpiai közvetítésbe, időnként sikerült elkapni egy-egy felvételt a teljesen üres stadionokról, az elszórt ételcsomagolásokról, a lezuhant drónokról.
Reggel sporttáborba vittem a gyerekeket, lelkesebbek voltak, mint bárki más az utcán.
Most, ahogy csendben írom ezeket a sorokat, csak ez a kérdés foglalkoztat: vajon mikor érkezik meg a párizsi olimpia Magyarország területére?
Nagyon remélem, hogy addigra valaki végre átdobja a másikat.
Farkas Balázs honlapja 