sci-fi címkéhez tartozó bejegyzések

Sci-fi írók összeférhetetlensége

Amióta közelebb kerültem a magyar science fiction közélethez, sokat hallok az úgynevezett “flame” háborúkról blogokon, fórumokon és honlapokon. Sci-fi írók és kritikusok kerülnek összetűzésbe, egyik megsértődik, másik személyeskedik. Létező és nem létező problémák haragítják egymásra az embereket, a könyvkiadás, az írás és a kritizálás témái mindenkit megosztanak, és néha elég kínos és dühös párbeszédeknek lehetünk tanúi.

Szeretném hát megosztani erről a véleményemet egy videoüzenet formájában, és jó lenne, hogy ha mielőtt valaki nagyon magára venne egy kritikát, esetleg felháborítónak tartja a másik véleményét, előbb gondoljon azokra a szép gondolatokra, amelyeket ebben a videóban közvetítek nektek.

Szóval, klikk ide, ez a (hivatalos) véleményem.

Reklámok

Jutalom

Megérkezett a Hihetetlen magazin pályázatán elért eredményemért járó jutalom, az ún. “5000 Ft-os ajándékcsomag”, amely tartalmaz egy Discovery Channel-es piramisos DVD-t, meg két zenei CD-t. Az egyik egy bizonyos Alexsys művésznevű magyar előadó, aki saját meghatározása szerint ezoterikus zenét játszik, lényegében annak is nevezhető, csak kicsit elég fura összhatása van ennek a szintis dolognak; a másik, a Hypnotix azonban ezt is sikeresen felülmúlja ufós hangeffektekkel megspékelt mulatós-trance hibridjével.

Szóval tényleg Hihetetlen durva az anyag. Azért titkon reméltem, hogy a fair trade jegyében, ha én cikket és novellát adtam (ti. írni-olvasni tudó emberként), legalább valamiféle könyvet küldenek, de hát az ajándék lónak nem jár gyökérkezelés. Hogy mikor jelenik meg az én írásom, arra csak tippelni tudok, ha az első három helyezett után ABC-sorrendben jönnek a többiek, akkor olyan április-május környékén.

Időutazás a köbön

2007-ben én már találkoztam László Zoltánnal (ugye az Erato-összejövetelen), de akkor még nem tudtam, hogy ő ilyen élvonalbeli szerzője a magyar nemzetnek (Eurocon-kitüntetett, Hiperballada, Nagate regények egy évben jöttek ki), hát fogtam ZséPé-díjas regényét, és olvasni kezdtem. Olvastam jó sokáig.

Azt hiszem, nem szép dolog egy ilyen eredeti ötleteket felvonultató, igencsak markáns könyvecskét kritizálni, és nem is erről van szó, de meglátásaim szerint nagyon sok mindenben lehetne jobb is ez a regény. Hogy mennyi szavam lehet, nem tudom, nem vagyok se befutottabb szerző, se végzett szerkesztő, de tudom, hogy bármilyen jó ötletek vannak ebben a könyvben, én nem élveztem az olvasást. Mivel bennem is vannak írói ambíciók, nem akartam elmenni emellett a probléma mellett, és megpróbáltam inkább feltárni annak az okát, hogy miért nem tetszett a könyv. Remélem, hogy Zoltán nem haragszik meg, ha ugyan ezeket olvassa, és senkit sem akarok lebeszélni a könyvről, mert nagyon inspiráló és elgondolkodtató, a befejezés pedig eszméletlen távlatokat mutat be. A következők személyes észrevételeim az írott anyagról, és lehet, hogy csak a saját ízlésemet tükrözik. Amely területeken a regény tehát szerintem lehetne jobb is:

Párbeszédek: A regényben nagyon furcsa párbeszédek vannak. Néhol életszerűek, néhol nem. Nehéz megfogni, miért ingatagok, de gyakori hiba például a világról való kioktatás, az információs tömb. A párbeszédek egy főre jutó mennyisége néha túl sok, olykor egy hosszú bekezdésben több mondat hangzik el egy szereplő szájából, mint amennyi egy egész beszélgetésbe beleférne, kérdések és válaszok egyaránt. Nem mindig pörög úgy a beszéd, mint a való életben, még akkor sem, ha éppen nem tart szónoklatot valaki. Vannak kifejezetten rosszul megírt párbeszédek is, pl. a 33. oldalról 34.-re átnyúló vészterhes konfliktus. Az szerintem a regény mélypontja. („Nem fog ez lőni, mi a fenétől szarsz?” „Dehogynem! Takarodjanak innen, mielőtt megmutatom!” – no comment).

Karakterek: A nézőpontkarakterek egyediek, jól megírtak, különbözőek. Valamilyen szinten. A gond ott van, hogy több a hasonlóság, mint az érdembeli különbség. A legszembetűnőbb, hogy mindhármukat náluknál felsőbb kategóriás seggfejek piszkálnak (Henwaal, Jackman, Giacinto). Örültem volna egy olyan karakternek is, aki nem kínlódik elnyomás alatt és aki tudja, hogy mi folyik körülötte. Ja, és az Elantrisnál tűnt még fel, hogy a fix három nézőpont egyenletes váltogatása eleinte jópofa, de nem túl praktikus, megtöri a lendületet (az ember épp beleszokna az egyik szereplő helyzetébe, amikor bumm, két másik karakternyi időre meg is állítják). Itt is ez volt a gond.

Sztereotípiák: A kapitalizmus kritikáját nem csak a médiából és Moore-propagandafilmekből ismert klisékkel lehet elmondani, szerintem. Valamiért Jeschke jutott az eszembe, ahogy dacosan vergődik minden modern társadalmi folyamat ellen, anélkül, hogy érdemi érvek hangzanának el. A legröhejesebb a regényben az Interglobal név, ennél imperialistább nevet paródiákban se tudnék elképzelni. Mivel nem friss annyira az olvasmányélmény, így konkrét példákat nem tudok kiemelni, de az biztos, hogy sokszor éreztem, hogy bizonyos helyzetek bemutatása inkább valami filmekből-médiából ismert sztereotípiára épül, mintsem valamiféle valóságos alapra (ó, azok a kislányozó rossz arcú férfiak). Persze, ki tudja.

Megfogalmazás: A regény néha nehézkes és redundáns. Egy átgondoltabb szerkesztés segített volna ezen, a kevesebb néha több elven. „[…] megváltozott dermoelektrikus jellemzőkkel hajolt a szkennerhez”? A jó sci-fi képes elmondani egy történetet ilyen erőlködések nélkül is; legalábbis nekem meggyőződésem, hogy a narrációban nem szabad olyan szavaknak szerepelnie, amelyeket az emberek az író jelenében nem használnak minden nap, illetve amelyet a nézőpontkarakter sem használna. A párbeszéd más tészta, mivel ott a sci-fi jelenében beszélgetnek, a szerzőnek viszont ezeket is kötelező valahogy úgy csavargatnia, hogy az olvasó ne érezze magát kényelmetlenül. Ezt amúgy nagyon nehéz kikerülni sci-fiben, nekem még ennyire sem megy, mint László Zoltánnak, de legalább sikerült megértenem, hogy mitől olvasható Crichton, és miért nehézkes a Keringés.

Fókuszon kívüli problémák: Én imádom, ha egy regény tele van rejtélyekkel, és ha vannak dolgok, amelyeket nem látunk. A Keringés azonban nagyon durván felhalmozza az ilyesmit. Sosem kerül fókuszba a Keringés technikai oldala például (a cselekmény mondjuk nem is kívánja meg, de ez a könyv lehetne a magyar sci-fi Szent Grálja, ha még egy kis időutazás-fejtágítást is kapunk). A könyv 80%-ában semmit sem tudunk meg abból az obskúrus játszmából, amibe a szereplők keveredtek – nem csak válaszokat nem kapunk, de azt sem sikerült megértetnie velem az írónak, hogy miért lenne ez az egész érdekes. Ha rögtön a regény első fejezeteiben felvetődik az a probléma, ami gyakorlatilag csak a végefelé derül ki, talán sokkal nagyobb kedvvel olvastam volna, mert ez így sem fordulatnak, sem drámai tetőpontnak nem volt elég erős.

Ezeken sikerült jól eltöprengenem. Igazából a kiváló regényekről és a nagyon rossz regényekről nem lehet sokat beszélni. László Zoltán regénye egyik kategóriába sem tartozik. A Keringés egy majdnem-kiváló sci-fi. De a nagyszabású ötletekhez a gyenge, alig összerakódó cselekmény valahogy nem nőtt fel, és sok apró átgondolatlanság van írástechnikai részről (kontrasztban a nagyon-nagyon átgondolt tudományos és társadalmi kérdésekkel). Hm. Hiszem, hogy ezért találtam ennyi zavaró dolgot, mert láttam az egész mögött az elérhető tökélyt, mert… te jó ég, ott van az. Igazi brutáljó sci-fi ez, de még kellett volna rajta dolgozni, mert így minden érdeme ellenére szerintem nem kapaszkodik fel a nemzetközi élvonalba. Pedig nem sok kéne.