máv címkéhez tartozó bejegyzések

Farkas Balázs: Hazaút (novella)

A sápadt férfi a székesfehérvári állomáson szállt fel a vonatra, Mona egyből fel is figyelt rá, és némi szorongással nyugtázta, hogy valószínűleg feléje tart.

A férfi először tétovázott, megnézte magának az utasokat, mintha ki akarná szemelni az útitársát. Mona már bánta, hogy egy négyesbe ült le, mert csak itt maradt hely, ő maga az ablak mellett ült, a folyosó-menti szomszédos ülésre már odapakolt egy koszorút (külön meghagyták neki, hogy ne olyan áruházi műanyag legyen, hanem igazi, autentikus, pályaudvarról szedett gyászos-szalagos prémium modell), de szemben még pont ott volt a két szabad hely. Nem tehetett semmit, a férfi le is ült vele szemben, háttal a menetiránynak. Nem kérdezte, hogy szabad-e, nem köszönt, csak csendben letelepedett, fáradtan nézett ki az ablakon.

Mona valamennyire megnyugodott. Észrevette, hogy még mindig a telefonját szorongatja, keze egészen elfehéredett. Lazított a fogáson, és fekete szövetkabátja belső zsebébe dugta a készüléket. A mozdulattól a szomszédos ülésen a koszorú megbillent, le is esett volna, de a férfi gyorsan megfogta, és visszatolta a helyére.

– Ah… köszönöm – motyogta Mona.

A férfi halványan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Mégsem fordult el, igyekezett megtartani a szemkontaktust. Mona már kezdte magát kényelmetlenül érezni a csend és a kitartott figyelem miatt, de aztán a sápadt férfi megtörte a csendet.

– Mindenki a temetőbe tart – mondta.

Először Mona nem értette. Aztán a koszorúra pillantott.

– Igen… hát, ez a legkevesebb. Tudja, legalább ilyenkor együtt a család. Többnyire csak akkor megyek haza, ha van valami ünnep. Mármint nem a mindenszentek miatt, nem is vagyunk vallásosak, csak tudja, hogy felidézzük a… ahogy lenni szokott, meg…

– Ez egy nagyon szép ünnep.

Mona egyből tudta, hogy hülyeségeket beszélt, és nem is akarta folytatni ezt a társalgást. Valamiért mégis úgy érezte, ki kell magyaráznia magát.

– Nem azért mondom, én csak…

Megszólalt a zsebében a telefon. Elővette, ránézett. Az anyja. Tétovázott, majd visszautasította a hívást. Újabb másodpercet tétovázott, majd hosszan nyomva tartotta a gombot, és kikapcsolta a telefont. Visszatette a zsebébe.

– Talán valami baj van? – kérdezte a sápadt férfi.

Mona összeszorította a száját, a kezét bámulta. Szóval ez lesz, mint mindig. Újra és újra. Valakinek mindig meg kell szólítania, akárhol is legyen, nem lehet egy percig sem nyugton. Letette a kezét a térdére, hiába volt rajta vastag harisnya, most fázni kezdett. Valahol talán kinyitották az ablakot, bár nem látta, hogy hol, és a fűtés sem volt elég erős.

– Nem, nincs semmi baj – mondta aztán Mona. – Csak megnéztem, milyen sokáig tart még ez az út.

– Legalább várja otthon a családja. Ezt mondta, igaz? Hazatér hozzájuk.

Mona most először nézte meg magának igazán a férfit: vékony, simára borotvált arcú, középkorú, megfáradt figura. Úgy tűnt, őt sem igazán érdekli igazán a beszélgetés, inkább csak úgy tett. Mert talán azt hitte, így illik.

– Nem éri meg – mondta rekedten Mona. – Mindig megtenni ezt a majdnem négy órás utat. Nem is nagyon tudunk mit mondani egymásnak otthon. Az igazság az, hogy csak veszekedünk. Nem szeretek utazni.

– Értem. Én minden nap megteszem ezt az utat. Felszállok itt, aztán meg leszállok amott. Újra és újra. Sajnálom, hogy most ezzel a vonattal kell utaznia. Nem a legszerencsésebb.

– Ugye? Ha jön a kalauz, szólok neki, hogy tekerje már fel a fűtést.

A férfi halványan elmosolyodott.

– Nem vette még észre? – kérdezte aztán.

– Mit?

– Minden utazás annyira egyforma. Kinéz az ablakon, ugyanazt látja. Azt az elhagyatott gyárat, azt az átkelőt, azt a dombot, ugyanazokat a fákat. Mégis, mindig egy kicsit más. Most újra kinéz az ablakon, és meglát valamit, amit soha nem látott előtte.

– Na igen. Annyi mindent nem is lehet megjegyezni.

Mona nem tudta, hova tart ez a kis szeminárium, de valamiféle nyugtalanság lett rajta úrrá. Kinézett ugyan az ablakon, és azt vette észre, hogy a köd egyre sűrűbb, és a felbukkanó épületek mintha nem is ehhez a világhoz tartoznának.

– Meg kell becsülni – magyarázta a férfi. – Mintha mindig hazatérne. Kis eltérésekkel ugyan, de mindig megtörténik. Jó ezt az érzést őrizni, és ebből erőt meríteni. Akármeddig is tartson az út.

– Mondjuk van itt néhány hely, amire mindig rácsodálkozom – vont vállat Mona. – Nem utazom gyakran, de azért felfigyelek rájuk.

A következő megállónál többen leszálltak, és helyek szabadultak fel, de a férfi maradt. Amikor a vonat elindult, folytatta a mondandóját.

– Azt hiszem, ez a dolog arra megy ki, hogy ne vegyük észre egészen, mennyire egy kaptafára jönnek a dolgok. Mint ahogy most magával beszélgetek, ez új. Az új dolgok azért szükségesek, hogy ne unjunk bele. Feldobja egy kicsit, és ilyenkor reménykedek, hogy valami történik, valami, ami megváltoztatja ezt, de hát ugyanúgy felszállok itt, leszállok ott. Alapvetően ugyanaz. Van ebben is valamiféle kényelmes. Mint amikor jól eltalálja az ember a szobája hőmérsékletét, sem túl hideg, sem túl meleg. Meg van ez csinálva.

Mona összehúzta a kabátját. Talán vissza kellene kapcsolnia a telefonját. Talán jobb lenne, ha most kiveszekedné magát az anyjával, addig sem kell ezt a hülyeséget hallgatnia. Talán mire hazaér, már megnyugszik. Felrak egy jó levest vacsorára. Állnak a dédiék sírjánál csendben, bámulják a mécseseket pontosan öt percig.

Várpalota. Újabb emberek szálltak le. Senki nem szállt fel. Mona idegesen körülnézett. Arra gondolt, hogy ha egyedül kell maradnia ezzel a fickóval, biztosan leszáll ő is, akárhol is legyenek most. Egy idősebb nő még a kocsiban volt, a Lokált olvasta már a főváros óta, talán többször is. Egy magas, kopasz srác alig hallhatóan, de metálzenét hallgatott kettővel előrébb, széles terpeszével jelezte, hogy ide aztán senki ne üljön le.

– Nincs kalauz? – szólalt meg Mona.

– Néha van – mondta a férfi. – Az a jobb eset. Mondom, sajnálom, hogy ezzel kell utaznia. Először látom itt. Még nem szokta meg, igaz? Remélem, nem lesz túl nehéz az út további része, egek, de régen is volt az első. Én eleinte nagyon rosszul viseltem. Nekem ez már természetes. Az évek, tudja. Én a következőnél leszállok.

Hála a jó életnek, gondolta Mona.

Elővette a telefonját, eddig bírta. Nyomta a gombot. Talán rosszul érintkezett, újra megnyomta. Semmi. Lefeszegette a hátlapot, kivette az akkumulátort, visszapattintotta. Semmi.

– Remek.

Újra eltette. Lehunyta a szemét. Még hány óra, kettő? Kibírhatatlan ez az egész.

A sápadt férfi szerencsére többször nem szólalt meg, és ahogy ígérte, leszállt a következő állomáson, belegyalogolt a ködbe vesző semmibe.

A vonat menetiránya Bobán megfordult, két kocsit lecsatoltak, és hozzárakták a szombathelyi szerelvényhez, ez pedig új mozdonyt kapott, és rövid veszteglés után megindult Zala felé.

Néhány percig Mona azzal szórakozott, hogy megpróbálja bekapcsolni a telefonját, de az halott volt, mint az októberi vidék. Odakint oszlott a köd, a jellegzetes zalai dombok és elszigetelt települések változatos templomtornyai, legelői, kiszáradt nádasai váltakoztak.

Mona most figyelt, megpróbálta bármelyik falut, városkát azonosítani, de egyik sem tűnt igazán felismerhetőnek. Nem voltak egyformák, furcsa is lett volna, de nem látott egyikben sem olyan ismertetőjegyet, ami alapján meg tudta volna mondani, hol is jár a vonat éppen.

Számolgatott, nagyjából negyedóránként megáll a vonat, még ha nem is gyakran járt erre, a hangosbemondó mantráját már kívülről fújta: csak Jánosháza, Ukk, Zalabér-Batyk és Zalaszentiván állomásokon áll meg. A kalauz be szokta mondani, hogy rövidesen Jánosháza állomásra érkezünk.

Rövidesen.

Mona felidézett egy munkahelyi e-mailt, amiben valaki ezt a szót használta, és emlékezett, hogy felröhögött rajta. Az egész levél olyan modoros stílusban íródott, hogy több embernek is elküldte még aznap, hogy ilyen nincs. Valószínűleg már kezdett befordulni a sok egyforma levéltől, amiket a beszállítók küldtek.

Igen, azon a héten lett beteg. Hirtelen jött láz. Furcsákat álmodott. Több emeletes lakóházban járta a lépcsőket, fordult be folyosókra, és soha nem akartak véget érni. Mindenhol csótányok voltak.

Jobb is, ha most vidéken ejtőzik egyet. Temető és veszekedés ide vagy oda, legalább nem lesz semmi dolga.

Megpróbálta bekapcsolni a telefonját. Semmi. Szerencsére most nem a telefonján hozta el a jegyet. Szinte el is felejtette a sorban állást a jegypénztárnál. Általában nem történik vele ilyesmi, mert időben megveszi a jegyet, az interneten. Most máshogy történt, de ez nem változtat semmin, ha jön a kalauz…

De persze sehol nem volt.

Mikor szállt le mindenki?

Mona idegesen nézett körbe. Ha a kalauz nem szól be, úgy hagyták el Jánosházát, hogy észre sem vette. Ennyire nem lehet figyelmetlen. A telefonja nem kapcsolt be, nem tudta megnézni azt sem, hány perc telt el.

Kezdett igazán melege lenni. Levette a kabátot, bár gyanította, erre a kis időre felesleges, és ahogy felállt, lesimította magán a szoknyát.

A kabátot felakasztotta, és néhány bátortalan lépést tett a kocsiban az ülések között. Mindenki leszállt. Az ember azt hinné, ilyenkor utaznak többen. Hosszú hétvége, a francba is. Ezek szerint erre már senki nem jár.

Ukk. Nyilvánvaló, hogy Ukk következik, legyen úgy. Mona nyújtózkodott. Elsétált a kocsi elejére, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Megcsapta a vizelet szaga, ami a lehető legegyszerűbb „WC” feliratú ajtó mögül jött, erre volt most a legkevesebb szüksége. Átlesett a következő kocsiba. Ott sem volt senki.

Szóval, így járt. Nem telefonálhat. Zenét sem hallgathat. Még csak képeket se készíthet erről a semmilyen tájról.

Mindegy, legalább a fűtést megcsinálták.

Sem túl hideg, sem túl meleg.

Mona eddig fel-alá sétálgatott, most megtorpant. Összeszorította a száját, visszasietett a helyére. Levette a csomagtartóról a válltáskáját, amiben csak a hétvégére szükséges ruhadarabok voltak, meg egy üveg víz, felkapta a kabátját meg a koszorút, és minden holmijával elindult a következő kocsiba.

Amikor végighaladt a kocsin, még egy majdnem ugyanolyan volt előtte. Belépett. Ott sem volt senki.

A vonat egykedvűen, egyenletes sebességgel haladt. Katt-katt. Régi, igénytelen járgány. Sima gyors. Gyorsvonat, így mondják.

Csak ment, közepes sebességgel.

Sem túl gyorsan, sem túl lassan.

Mona továbbment, de a mozdonyba már nem lehetett átnyitni, az egyszerűen teljesen különálló, zárt egységként húzta a többi hármat. Ott volt, olyan közel, mégis elérhetetlenül.

– Magyar vasutak – morogta Mona.

Leült a legközelebbi négyes szekcióba, ugyanúgy berendezkedett, mint az előző helyén, és nagyjából pontosan ugyanolyan is volt, de mégsem teljesen ugyanaz.

Egy ideig nézte a tájat, már amennyit látott belőle. Már egy ideje ez a korai félhomály lebegett a vidéken, itt-ott égtek már a lámpák. Dombok, erdők, falvak, legelők, vetőföldek. Egy ilyen, egy olyan.

Talán igazat mondott a sápadt férfi, ez a része lesz a legrosszabb, pont az a várakozás, hogy már mindjárt hazaérsz, de mégsem azonnal. Ilyenkor meg lehet őrülni. Legalább a kalauz bemondaná, mi a következő állomás. Vagy hogy hány óra van. Biztos késik néhány percet.

Nem túl higiénikus, gondolta Mona, amikor unalmában már a kis oldalra nyíló szemetest kezdte kinyitni és becsukni. Mindegy, senki sem látja. Legfőképpen az anyja nem látja. Tessék, most fogj meg a két vállamnál, te kurva, most rázd ki a nyolcéves kis lelkemet, hogy mi a büdös faszt képzelek, hogy a szemétben turkálok.

Abbahagyta a kis fémajtó piszkálását.

Hátradőlt az ülésen, figyelte a plafont. Valahogy ki kell derítene, hány perce indultak el Bobáról. Most már lassan jönnie kellene egy megállónak, nem?

Lehunyta a szemét. A legegyszerűbb módszer.

Egy.

Kettő, három, négy.

Arra riadt, hogy valaki szorítja a csuklóját, felrándult, sikítani akart, de aztán észrevette, hogy csak a saját jobb kezét pihentette bal csuklóján.

Mégsem nyugodott meg. Akkor sem, amikor körülnézett. Még mindig itt volt ez a nyomasztó, megmagyarázhatatlan egyedüllét. Mellette a felismerhetetlen zalai táj továbbra is végtelenül nyújtózkodott, majdnem egyforma falvak jöttek, mentek. Mona megfogta az ülés karfáját, nagy levegőt vett.

– Mi van már…

Felállt, átszaladt az előző kocsiba, majd azzal a lendülettel vissza is jött. Nem is érdekelte már, hogy felkapja a dolgait, ott hagyta őket, ahol voltak.

– Rádió… rádió – motyogta.

Talán nem is rádió, de most nem tudott jobb szót rá. A kalauz azon szokta bemondani az állomásokat. Talán át lehet vele szólni a mozdonyba.

Megtalálta ugyan a panelt, de kulcsra volt zárva. Nem látott semmit, amivel felfeszíthetné.

Az első gondolata ezután a vészfék volt.

A második az, hogy talán meg kellene nyugodnia. Elaludt volna? Akkor sötétebbnek kellene lenni. Zalaegerszegen amúgy is leszállítanak mindenkit. Nem menne tovább.

Hány perce… meddig számolt…

Kettőezerkilencszáz.

Ez ugrott be neki. Szinte azonnal. Mintha még mindig a fejében visszhangzott volna. Addig számolt el? Hülyeség. Talán csak kínjában már százasával kezdett számolni.

Kettőezerkilencszáz. Abban a hatvan. Negyven… valamennyi. Biztosan nem számolt háromnegyed órán keresztül.

Kinézett az ablakon. Ha legalább valamit felismerne a távolban. Gondolkodott. Szokott lenni az a… az a nagy domb, nem? Pannonhalma… Sümegi vár…

– Hol a picsában vagyunk már?

Elővette a telefonját. Semmi. Semmire nem reagált. Újra kivette és betette az akksit. Sietősen körbejárta a kocsikat, konnektort keresett. Úgy tűnt, ez nem az a fajta vonat. Semmi. Sehol semmi.

– Miért is lenne. Miért is lenne, miért is lenne, miértislenne!

Eszébe jutott, hogy talán mégis túlreagálja. Visszasétált az új helyére, leült a koszorúval szemben. Nézte. Bámulta. Tanulmányozta, egyúttal teljesen ki akarta fürkészni a titkait, megérteni, miféle beteg fasz találta ki, hogy ágakat törjenek ilyen természetellenes, groteszk kiállításba csak azért, hogy az emberi hullákra halmozott földkupac tetejére tegyék, mint valami morbid koronát, hogy ott száradjon el ez is.

Mona felállt, megragadta az ablak fogantyúját, rángatta teljes erőből, azt hitte, már ez sem jön össze, de aztán lecsúszott, beszakadt a süvítő hideg szél. Mona felkapta a koszorút, és nagy zörgéssel, erőlködéssel kigyűrte az egészet az ablakon, észre sem vette, hova esett le, a vonat már továbbment. Mona kiüvöltötte:

– Majd te megveszed magadnak!

Indulattal csapta vissza az ablakot a helyére, de amikor visszaült, már teljesen nyugodt volt. Pont erre volt szüksége.

Mona ezután úgy érezte, minden teljesen egyszerű. A dolog alapvetően az ő kezében van. Itt most nincs kalauz, aki megmondaná neki, hogy ne tegye fel a lábát a szemközti ülésre (így azonnal meg is tette), nincs itt az anyja, hogy remegő hangon monologizáljon arról, hogy milyen fontos a család (amikor mindent megtett azért, hogy szétszakítsa azt), nincs itt a főnöke, hogy minden alkalmat megragadjon, hogy kettesben legyen vele, és nincs itt…

Nincs itt a sápadt férfi, aki felszáll itt, és leszáll ott.

Ami itt volt, az emléke, és az, amiket mondott.

Mona szemceruzát vett elő a táskájából, és elkezdte vezetni a dolgokat a vonat falán. Először a nap állását rajzolta le a horizonthoz képest, aztán egy-egy négyzetet azon a tájon a különböző falvaknak. Amikor elért a következő ülésig, váltott, elkanyarodott, írt az asztalkára, az ajtóra, aztán felkapaszkodott a csomagtartó rácson, és csak a vicc kedvéért, írt a plafonra is.

Valamikor ki kellett törnie az ajtó üvegét (a szövetkabáttal védte magát), hogy a szilánkok segítségével kihegyezze a szemceruzát, ami viszont előbb fogyott el, mint a szabad felület a vasúti kocsi belsejében. Mona vágyakozva nézett a következő kocsiba, mennyi fehér, bár nem egészen tiszta felület, micsoda pocsékolás.

A nap ugyanott maradt a horizonton, miközben több száz zalai település mellett haladt el a vonat, de egyiken sem ment keresztül, és ami a legfontosabb: egyiknél sem állt meg.

Mona viszont megfigyelte, hogy időnként egészen közel kerülnek, gyalogtávolságra, mondjuk úgy, és egészen megbízható időközönként. Először a vészfékkel próbálkozott, a vonat pedig meglepetésére egy időre lelassult, mintha meggondolná magát, de aztán visszaállt az átlagos sebességére.

Sem túlságosan gyors, sem túlságosan lassú.

Az ugrást, úgy saccolta, túlélheti. Nem lehet annyira vészes. A lényeg, hogy még ha ki is ficamítja a bokáját, közel legyen egy falu. Ha a dolgok nem változnak, még napnyugta előtt bőven odaér egy helyre, ahol telefonálhat.

Néhány percig a kocsiban gyakorolta az ugrást. Kinézett az ablakon, majd az ajtó ablakán, lenézett, próbálta felmérni a sebességet, kiszámolni, hogyan is kéne. Aztán rájött, hogy ez nem olyasmi, amit ki tud kísérletezni anélkül, hogy tényleg megtenné.

Felvette hát a kabátját, a válltáskáját, szoros copfba kötötte a haját. Még egy pillanatra visszanézett a kocsiba, megcsodálta még egyszer az össze-vissza cikázó hieroglifákat (összefirkáltam, rohadt graffitis vagyok, gondolta), aztán a kilincshez nyúlt és lenyomta.

Valami pozitívum mégiscsak volt abban, hogy ennyire elavult ez a vonat, az égvilágon semmiféle elektromos rendszer nem tudta megakadályozni abban, hogy kinyissa az ajtót, és ott volt a táj, a suhanás, alant a sínek, pőrén, csak úgy, miért ne.

Mona megvárta, hogy az egyik település láthatóan közel kerüljön, aztán ugrott.

Ezt a szövetkabátot nemrég vette, az első fizetésemeléséből. Nem volt olcsó, de ugyan ki másra költené? Mona szinte érezte azokat az ütéseket, szúrásokat, amelyek végérvényesen tönkretették a kabátot, mindenféle száraz növényeken (csekmeten, jó újra itthon) gurult át, és csak remélte, hogy októberben már nincsenek kullancsok.

Nem messze attól a földúttól érkezett meg, ami a faluba vezetett, amott, nem is túl messze, bár nem is annyira közel.

Mona felállt, leporolta magát, amennyire tudta. Megfogta a csuklóját, rendben volt, megingatta a fejét is. Semmi gond. Egész jól sikerült ez a kis akció.

Még nem sötétedett, ezt jó jelnek vette, igaz, megnyugtatóan világos sem volt. A vonat után nézett, távolodott, de a hangját még mindig hallotta.

Próbálta elképzelni, hogy a sápadt ember vajon miért törődött bele a saját sorsába, miért száll fel itt, és miért száll le ott minden nap. Így nem lehet élni. Ennek semmi értelme.

Mona megfordult, szembenézett a földúttal, amit szedett-vedett bozótos és valami szánalmas erdőség határolt, valahol odébb egy nagyobb, elhagyatott épület romjait is látni vélte. Úgy találta, itt a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy egy részeg, agresszív tinédzserekből álló csapatba fusson, akik majd megkérdezik tőle az időt, ahogy az is lehetséges volt, hogy az erdőben, ami mellett elhalad, olyan hörgést hall, amelyhez nem tartozik test, és csak ezzel akarja majd kiszorítani belőle a maradék életkedvet, meg persze abban az elhagyatott épületben is őrölnek, vágnak, darabolnak, csámcsognak, ebben szinte biztos volt, és azt is tudta, hogy ha túl sokáig tétovázik, a sötétség eljön, és a csillagok úgy hunynak ki egyesével a feje fölött, hogy mindegyiket még egy pillanatra megfigyelheti, mintha a búcsú még éppen beleférne.

Akkor is. Mégis. Bármilyen mocskos rohadék erő is kényszerítette abba a szentségtelen vonatba, most ott rohadhat meg, ahol van. Ezzel a meggyőződéssel indult el a falu felé.

Út közben azzal szórakoztatta magát, hogy figyelte a távolban alig látható házak halvány fényét, és képzelt alakokat társított hozzájuk, ezekkel az alakokkal apró történeteket játszott el a fejében.

Arra gondolt, idekint is mennyire jellegtelen minden. Hallgatta a távolodó vonat hangját, azon tűnődött, hogy vajon mekkora távolságot kell még megtennie, hogy végre elhallgasson?

Nem voltak egyformák a fák, amelyek mellett elhaladt, elvégre sohasem ismétlődtek, de egyikről sem tudta volna megmondani, miért lenne más, mint az összes többi.

Volt ilyen is, olyan is.