A Nyolcasok vége (2010-2016)

Pontosan három évvel ezelőtt írtam alá a Fiatal Írók Szövetsége kiadói szerződését a Nyolcasok megjelenésével kapcsolatban. Ez volt az első könyvem, és mivel ebben a három évben nem jelent meg második, továbbra is ez a magnum opus az irodalmi karrieremben, ami elég ciki, tekintve, hogy az írással én magam nem álltam le.

A FISZ szerződése három évre szólt, így a mai naptól fogva tulajdonképpen akármit csinálhatok vele, akár ki is tapétázhatom vele a városházát. A Nyolcasoknak (mint jogi entitás), a mai naptól vége.

(Az első kisregény ingyen e-könyvben olvasható.)

Szóval, visszatekintés. Az elsőkönyves balladája. Hat év, mondhatni, elvégre 2010-ben kezdtem el a kisregény-trilógia első szegmensét, és 2011 áprilisában fejeztem be. Ekkor fejeztem be a könyvtárszakot is, ami a semmilyenség minden árnyalatát ígérte, és be is váltotta, amikor 2012 januárjától főállású könyvtáros lettem. Míg az első kisregényt a Deák Ferenc Megyei Könyvtárban töltött gyakornokoskodásom ihlette, a másodikat az Entz Ferenc Könyvtár és Levéltárban töltött idő (és úgy általánosságban a vidékről Budapestre költözés). Ezt a kettőt küldtem be a 2012-es kéziratpályázatra, és reméltem a legjobbakat.

Ekkor már legalább nyolc éve írtam mindenfélét, és bár kimondottan vonzódtam a zsánerirodalomhoz, ezekben kevesebb sikerem volt, néhány szépirodalmi folyóiratba is sikerült betuszkolnom egy-két novellát, de semmi ilyen nagyobb, könyvméretű dolgot nem sikerült eddig végigvinnem.

A FISZ-nek tetszett, benne voltam abban a csapatban, akiknek végül kiadták a könyveit. Az elsőt. A Nyolcasok per pillanat két kisregényből állt, én pedig nem is tudom, számmisztikai vagy milyen szempontok alapján trilógiát akartam, amelyek végül is egy regénnyé fonódnak össze. Viszonylag gyorsan írtam meg a harmadikat (Prágában töltött egy hetem alatt fejeztem be), és mire a kötet előkészületbe került 2013-ban, én már egy új könyvtárban dolgoztam, a KSH Könyvtárban.

A kötetet Szőllőssy Balázs és Borbáth Péter szerkesztették, sok mindent kihúztunk, aminek nagyon örülök utólag is. A borítót Remsey Dávid tervezte. (Fun fact: van egy nagyon pofás közös munkája Borbáth Péternek és Remsey Dávidnak, a Sündör és Niru.)

ny

Mindenképpen a szöveg minimalizmusához passzoló minimalista borítót akartam, és több variáns született, de végül a letisztult kékség nyert. Ha már az a kedvenc színem.

A kötetet decemberben mutattuk be. Sokan eljöttek, olyanok is, akiket nem ismertem (persze, egy FISZ gyűlés után voltunk helyben, ez is segített), szóval na, megtörtént a nagy írósági felavatás.

A könyvből 300 példányt nyomtak, ez mind elfogyott fél éven belül. Nem tudom, hogyan. Ennyi ismerősöm nincs. Sok van, de ennyi nincs. Újra kellett nyomni félúton, na. Durva.

Kritikailag is egész korrekt volt a fogadtatás, többnyire pozitív, a harmadik kisregényt nem szokták csak szeretni. Kicsit egyébként talán a “Mary Sue” természete miatt, az ún. “boldog végkifejlet” sokak szerint nem passzol a nihilista felvezetésbe, a főszereplő nagyjából mindent megkap, amire átlagember vágyhat, de mindenképpen kíváncsi voltam, hogy egy olyan karakter, akit semmi sem érdekel, és pont nem ezekre vágyik, hanem a semmire – hogyan szembesül egy jó élethelyzettel. Nagyon fura az egész, elismerem, és nagyon sok álságos és felszínen jónak tűnő dolog van benne, amik csak elhallgatva, ki nem mondva sejtetik igazi szörnyűségüket, ah-ha-ha. Szóval ja, ezt leszámítva, általában szeretik az emberek a könyvet. Szórakoztató, annak is szántam. Könnyedén veszi a legdermesztőbb emberi kérdéseket és legkínosabb emberi interakciókat. Amiktől a frász kerülget.

Moly.hu-n 35 csillagozó szerint jelenleg 84%-on áll. A legrosszabb, amit kaptam, az 3 csillag. Kaptam ötöst olyanoktól is, akiket nem ismerek személyesen. Nekem ez annyira bizarr. És annyira jó.

A dolog persze itt véget ér. Az elsőkötetesség nem nyitott magától ajtókat, nem lettem feltétlenül “valakibb”, nem jelentett automatikus szerződést második, harmadik, tizenötmilliomodik kötetre. Azt hiszem, négy kiadónak küldtem ebben a három évben kéziratot, és tétovázó-bátorító-szótsemmondó visszautasítások mellett azért volt némi pozitívum is: elvileg hamarosan ki tudunk hozni egy novelláskötetet. Pedig lassan már hármat is ki tudnék hozni, de hát a könyvkiadás az még ezen a szinten is harc, és emiatt mindig újra és újra fel akarom találni magamat, meg hogy ki is vagyok, meg hogy mit is akarok írni. És ezzel csak távolabb kerülök az egésztől.

Aztán tulajdonképpen most jövök rá, hogy igazából mindegy, csak végig kell írnom valamit, aztán hagynom, hadd történjen, vagy sem.

Az írás nekem mostanában egyre személyesebb, szóval lehet, hogy egy kicsit visszalépek az elismertség kergetésétől, és megvizsgálom, mit is akarok igazán. Mit is akarok a legjobban.

Vannak majdnem kész, kész, és intenzíven készülő anyagaim, egyik se hasonlít szinte semmiben a Nyolcasokra. Ettől függetlenül örülök, hogy létrejött, és köszönöm azoknak, akik ebben segítettek.

Ha lesz is valaha nagy életművem, ez a könyv mindig inkább egy furcsa kivétel lesz. Emlékeztet  majd rá, hogy volt idő, amikor könyvtáros voltam. A hét minden napján. Még vasárnap is.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s