Vita az irodalomoktatásról – válasz Orbán János Dénes cikkére

Van ez a vita, hogy az irodalomoktatást meg kell változtatni, és előkerült a gondolat, hogy a klasszikusokkal van esetleg a baj, és ebbe a beszélgetésbe szállt be Orbán János Dénes egy esszével, amelyet teljes egészében fogok ide bemásolni és tételesen megvitatni. Elnézést a Magyar Időktől, de a korrektség jegyében az eredeti szöveg itt kattintható: Nem a klasszikusokat kell kicserélni, amire pedig OJD reflektál, az meg ez volt: Jókaival és Berzsenyivel csak kínozzuk a gyerekeinket

Na most: nem azért ezt az írást választottam a vita miatt, mert nem értek egyet vele (több helyen nem értek egyet vele, néhol igen), hanem azért, mert retorikáját leegyszerűsítőnek, fekete-fehérnek tartom, és szeretném, hogy aki az írást olvasva kényelmesen bólogatott, legalább az ellenérveket ismerje.

Fenntartásokkal ugyan, de pártatlan és nyitott vagyok a kötelező irodalom témakörében, esetleges tévedéseimért elnézést kérek, ezúttal nem hivatkozok tanulmányokra.

„NEM A KLASSZIKUSOKAT KELL KICSERÉLNI”

Valóban nem.

„A magyar sajtóban gyakran fölmerül az irodalom oktatásának problematikája; nagy lélegzetvételű írások értekeznek arról, hogy az ifjúság egyre inkább eltávolodik az irodalomtól, és ennek fő okát sokan abban látják, hogy a magyar klasszikusok érdektelenek és érthetetlenek a mai nebulók számára. Az egyik megoldási javaslat – az oktatási módszerek megújítása mellett – a klasszikus irodalom redukálása a kortársak javára.”

Ennél a dolog összetettebb, én például amellett lennék, hogy a klasszikusok medialitását is vizsgálják a klasszikusokkal együtt, modern interpretációkkal (színdarabok, filmek, képregények, videojátékok pl. egy Íliász után, majd visszafejteni a hatásait a kultúránkra).

„Magam is alaposan érintett vagyok a témában, műveim időnként szerepelnek a tananyagban, és gyakran hívnak rendhagyó irodalomórát tartani a Kárpát-medence iskoláiba. Ez fölöttébb hízelgő, mégis merőben más a véleményem, mint például Pálos Máténak, aki az Origón cikkezett a témáról (folyó év október 27-én), beszédes című írásában: Jókaival és Berzsenyivel csak kínozzuk a gyerekeinket. Mielőtt az ósdi konzervativizmus vádja fölmerülne, megjegyezném, hogy annak az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulásnak vagyok az egyik előretolt tisztje, mely műhely a kilencvenes évek második felében paradigmaváltást hajtott végre az erdélyi irodalomban, sűrű átkozódások közepette érvényesítvén a költői szabadságot, a szabadszájúságot és mindenféle modern és posztmodern irányzatot. Mindezt egy, az anyaországinál sokkal konzervatívabb közegben.”

Hálásak is vagyunk; de az érvelő személye irreleváns egy érvelésben.

“A sikernek azonban volt alapja: sikerült egyensúlyt teremteni a régi és az új, a hagyomány és a modern között.”

“Mindezt azért mondom el, mert meredek dolgokkal fogok előrukkolni: én bizony a klasszikus oskolai szigor híve vagyok (mely szigor nem zárja ki az észszerűséget, a mai realitások fölmérését, a nyitottságot és a vagányságot), és nem az évente cserélődő módszertani kísérleteké, melyek eredményét jól látjuk: gyermekeink generációról generációra műveletlenebbek, és egyre csak nő a szakadék közöttük és közöttünk.”

A szakadék nő, de nem feltétlenül a műveletlenség miatt, illetve a műveltség nem csak az irodalmi műveltséget kell, hogy takarja.

Sokkal aggasztóbb, ahogy egy-egy művelt irodalmár és a valóság között nő a szakadék, amiért a világot csakis az irodalom szűrőjén keresztül hajlandó vizsgálni, az emberi értékeket pedig csak az irodalmi értékek mércéjével méri. Bővebben erről később.

“A nebulók nem értik Berzsenyi, Jókai nyelvét, A kőszívű ember fiai uncsi, az Egri csillagok vontatott (nosza, rövidítsük le meg írjuk át!) és így tovább.”

Nem mintha Arany nem írta volna át Ilosvait.

„Különben is túlterheltek szegények, ráadásul hogyan is értené meg egy 15–19 éves szegény kisgyerek az Íliászt vagy az Aranyembert, vagy bármit a Piroska és a farkason kívül? Borzalmas!”

Két szélsőségről beszélünk (Íliász / Piroska és a farkas), és elvetjük a köztes művek, műfajok, médiumok teljes spektrumát. Az Íliászt érteni nem műveltség, vagy intelligencia kérdése, az Íliász több, mint az Ílász szövege, ugyanakkor kevesebb is. Mit akarunk az Íliász kapcsán megtanítani? Az időmértékes verselés alapjait? Az elegáns dramaturgiát? A háború és hősiesség moralitását? A görög mitológia alapjait? Az Íliász mindezek szintézise, és talán legerősebb, legmagasabb szintű példája, viszont ezekben a témakörökben hetedik (vagy franc tudja, hányadik) osztályban még nagyon kevés a diák előképzettsége, viszonyítási alapja – ráadásul az oktatásmódszertan nem is tér ki arra, hogy az Íliásznak ennyiféle megközelítési lehetősége van, egyszerűen csak kitűzi: tanítsuk az Íliászt.

Semmi meglepő nincs abban, ha egy 15–19 éves megakad egy ilyen összetettségű műnél. Semmi gond sincs ezzel, viszont abban egyetértek, hogy az Íliászt ismerni, tanítani kell, de lényegében ez módszertani kérdés, és ha a módszertan úgy alakítható át, hogy az Íliász elé olyan tananyagot teszünk, amely idővel majd az Íliász totális megértéséhez vezethet, akkor megengedném az Íliász kihagyását (15–19 között), ha időhiány miatt már pont az nem férne bele. Az Íliászt így meg fogja találni az később, aki értékelni tudja.

„Ugorjunk egyet az időben. Az 1450-es években vagyunk, Ferrarában.”

Ez tévútra visz, nagyon.

„Itt tanul első nagy poétánk, Janus Pannonius, aki 13 éves korában érkezett Veronai Guarino iskolájába. Kollégái közül többen leendő, neves humanisták. Érdekes módon ezek a tizenéves kamaszok játszva megbirkóznak az egyáltalán nem könnyű latin és ógörög nyelvvel, sőt nem csak megbirkóznak, szeretik is.”

Gondolom, a plusz hatszáz évnyi történelemmel, informatikával, magasabb szintű természettudományokkal, kémiával, fizikával, evolúcióbiológiával, társadalomismerettel, médiával, technológiával, szexuális felvilágosítással, társas kapcsolatok fejben tartásával sem lenne gondjuk mindezek mellett, amit nekem 13 évesen egy hét leforgása alatt kellett váltogatnom, össze-vissza, egymástól függetleül, egy inkoherens tanterv részeként.

„Elolvassák és kielemzik a klasszikusokat és a kortársakat, egyáltalán nem unják sem az Íliászt, sem Vergiliust, sem az elvont, metafizikus Ovidiust, ellenkezőleg: bálványozzák őket.”

Ha lett volna Batman, őt bálványozták volna.

Komolyabbra fordítva a szót: mihez képest? Miből lehetett még válogatni? Mit nyújtottak akkor a kortársak? (Volt definitív, jobban, hitelesebben megírt munka az Átváltozásoknál a saját témakörében?)

Egyáltalán mire alapozzuk mindezt? Tényleg mindegyik diák ezt tette volna? Tényleg nem unták? Szót adtak volna neki? Hol helyezkedtek el ezután? Hányan lettek közülük tanárok, irodalomtudósok, művészettörténészek – és hányan választottak közülük nem szellemi munkát később? Mi volt a célja az iskolának 1450-ben, és mi a célja most? És miért nem Ovidiust olvasunk ma 13 évesen Homérosz helyett?

Ezek nem költői kérdések – mindennek részévé kellene válnia egy az összetett beszélgetésnek, ahelyett, hogy egy idealizált, romantikus mondattal azt mondjuk: régen jobb volt.

„Mi több, verselnek, bármely klasszikus versformában, kezdetben imitálnak, aztán egyéni hangjuk is kialakul.”

Ez ma is követendő… lenne. Lásd A vers ellenforralma et al.

„Mire érettségiző­korba érnek, vágják a literatúrát, filozófiát, esztétikát, művészettörténetet és -elméletet, de otthonosan mozognak a matematika és egyéb reáltudományok terén is.”

Ma sincs másként: senki sem specialista. Azzá kell válniuk, önerőből, szívből. Meggyőződésem, hogy 1450-ben is tíz ambiciózus tudósra-művészre jutott hatvan nyegle, felületes tudású kókler, aki csak keresztülblöffölte az aktuális évtizedeket. És vajon hány olyan tudós került ki közülük (és ma hány tudós kerül ki az iskolákból), akik nem lettek híresek, nem tanítják őket, mégis szellemi nagyságukat kétségbe sem vonhatja az, aki rájuk talál (se Hamvast, se Bibót nem kanonizálja az oktatás pl., de ez még csak a legteteje a merítésnek).

A töméntelen információt nem szervereken, hanem az agyukban tárolják, műveltségük lenyűgöző, ugyanakkor pragmatizmusuk és szintetizálóképességük is félelmetes.

Mire alapozzuk, hogy ez ma nem így van? Mire alapozzuk, hogy a technológia segítsége teljesen elzár agyi funkciókat és nem pedig felszabadítja a kapacitást más jellegű tudásnak? (Ne, ne ingasd a fejedetet lenéző vigyorral, atyáskodó tekintettel, ne.)

„Janus Pannonius, Galeotto Marzio, Batista Guarino és még többen a kor nagyságai lesznek, de még a szerencsétlen Gryllus is el tud helyezkedni udvari firkászként egy grófi udvarban.”

A hírnévre és tekintélyre hivatkozás érvelési hiba (már sokadszor itt), de itt felmerül a kérdés, hogy mik a kritériumai a nagyságnak, és ki mondja meg azt? Mi a helyzet azokkal, akiket nem ismerünk? Mi történik azokkal a látszólag bukott diákokkal, akik épp a felemelkedés útján vannak ma is?

„Ne hozzuk fel ellenérvként, hogy ez egy elit iskola volt. Nem, ez egy magániskola volt, ahová egy bunkó is bekerülhetett, ha az apjának volt lóvéja. De a leggyengébb akkori diákkal szemben sem lenne túl sok esélye egy mai nebulónak.”

Miféle kontextusban? Egy mai nebuló megy át 1450-be, vagy egy akkori ide? Ki fogja keresztülfosni a padlót jobban? Hagyjuk ezt, összehasonlíthatatlan a két kor, mind igényeiben, mind fejlettségében, és ha csak a felét hisszük el Kurzweil jóslatainak, a következőkben nem évszázadok, hanem évtizedek alatt jönnek olyan technológiai, társadalmi, kulturális változások, mint amilyen szakadék 1450 és 2015 között van – már 1950 és 2015 között is elmondhatatlan különbségek vannak. (Én idén néztem végig először a Kisvárost, és ebben is voltak kultúrsokkok, pedig már megszülettem, amikor először adták.)

„Azzal se érveljünk, hogy abban a korban gyermekkínzással érték el mindezt a pedagógusok. Ajjaj. Veronai Guarino a legimádottabb tanítómesterek közé tartozott. Ugyan kellő szigorral fegyelmezte a diákokat, de mindent megtett azért, hogy szeressék is azt, amit tanulnak.”

Szóval … mégsem a mai nebulókat kellene cikizni, hanem inkább a tanítómestereket? Részemről oké, csak döntsük már el.

„Mint a kutatásokból kiderült, a pajzán versek, melyekből Janusunk tarsolyában is van néhány tucat, nem a pad alatt íródtak, hanem szakmai gyakorlatként. Azaz a XV. század közepén Guarino mester nem átallotta bevetni ezt a ravasz és izgalmas pedagógiai fogást, melyért manapság nagy valószínűséggel kiebrudalnák a tanárokat a tanügyből. Képzeljük el, micsoda hangulat lehetett egy-egy ilyen órán! Az iskolán kívüli szórakozás is megvolt, Guarino szemet hunyt a kocsmai és bordélykalandok fölött. Hiperszuper, modern módszertani teóriák nélkül a derék humanista egy elképesztően hatékony és haladó oktatásmodellt valósított meg. Bő fél évezreddel ezelőtt!”

A hatékony és haladó oktatásmodell 1450-ben nem ugyanaz, mint 2015-ben. Kulcsszó itt a „haladó”, ha Guarino a példaképünk, nem őt, hanem az ő szándékait kell követni: haladni tovább.

„És aztán évszázadokon keresztül folyt a komoly oktatás Európa iskoláiban, szigorral, ésszel, persze néha elítélendő módszerekkel is, de ez az oktatás bizony eredményes volt: meggyőződésem, hogy sokkal több rakoncátlan nebulóból faragtak embert, mint manapság.”

Ez szimpla idealizálása a múltnak. A suttyóság és kulturáltság arányai pont nem romlottak (különböző tanulmányok vannak erről, persze kontextus kérdése, hogyan értékeljük és értelmezzük őket). Akárhogy is, nem tudok tisztelettel tekinteni egy olyan múltra amely az esélyegyenlőség, társadalmi igazságosság legemberibb, legegyértelműbb alapvetéseit is csak évszázadok elteltével tudta megfogalmazni és megvalósítani.

„Pedig a terheltség a többszöröse volt a mainak, és a pedagógia egyáltalán nem arról szólt, hogy alányúlnak a kölöknek és hímes tojásként bánnak a törékeny lelkecskéjével.”

A mondat első fele sem igaz, csak ha a szigorúan vett olvasási részét vesszük. A második fele más problémákra mutat rá helyesen, de az is túlzás, hogy minden reform ezen a vonalon mozdulna előre.

„És nem kérdezték meg tőle, hogy mit szeretne olvasni, klasszikusokat vagy kortársakat, hanem megszabták neki. S ha túl volt a kötelezőn, vagy befejezte az iskolát, közben-utána minden lehetősége megvolt azt olvasni és művelni, amit akart.”

Minden lehetősége megvolt? A könyvtártörténet, a kultúrpolitika másra enged következtetni.

„Kérdem én, miként lehet megérteni a kortárs irodalmat a klasszikus ismerete nélkül? Azt a kortárs magyar irodalmat, amelyben az utóbbi évtizedekben csak úgy dúl az intertextualitás és a nyelvi játszadozás? Hogyan lehet bejárni Esterházy Péter nyelvi labirintusát leggazdagabb szókincsű prózaírónk, Jókai ismerete nélkül?”

  1. A kortárs irodalom legjobbjainak nem feltétlenül az intertextualitással játszóknak kell lennie,
  2. Egy intertextualitással, nyelvi játszadozással parádézó műnek mindezektől megfosztva is meg kell állnia a helyét, különben ennyi csak: játszadozás. Ha a mű jó, értékelni lehet elődöktől függetlenül is. És ha az értékelés megtörtént, megmutathatjuk, honnan ered a zsenialitása.
  3. Ha a nyelvi játékkal elismerjük az irodalom játszótérhez való hasonlatosságát: vajon a játszótéren elvárható-e a műveltség legmagasabb foka?

“Avagy alkalmazkodjunk mi, kortárs magyar írók? Redukáljuk le lexikális készletünket arra a kétezer szóra, amit a mai ifjúság – tisztelet a kivételnek – ismer? Butítsuk le a szövegeinket, mert úgysem értik meg irodalmi, történelmi, kultúrtörténeti, filozófiai allúzió­inkat?”

Nagy szegénységi bizonyítvány, ha egy író nem tud egyszerű, allúziókat nem használó nyelven mélyet és szépet alkotni. És még így is: egy összetett szöveg megtanítja és megszeretteti önmaga összetettségét.

Tévedés az, hogy a nyelvezet összetettségét azonosítjuk az irodalom értékességével. Rettenetesen nagy tévedés.

Ha az Íliászt megírnánk hemingwayi egyszerűségű mondatokkal, akkor is megmutatkozna dramaturgiai zsenialitása. Megmutatkozna, hogy itt egy évekig tartó háború, egy hatalmas mitológia, a szemben álló felek összetett kapcsolati rendszere, és mégsem a háború elején kezdi és a háború végén fejezi be: milyen szépen tud egyszerű, azonnali jelenetekből extrapolálni egy sokkal mélyebb, sokkal nagyobb konfliktus felé.

Ennek analógiáján nyugodtan megtanulhat egy kortárs író a nyelvvel is így bánni. A roncsolt nyelvvel játszani. Majd az összetett felé tartani. Az összetettet sejtetni, tanítani.

Ha pedig eleve azt mondja, hogy ő művész, és nem akar kompromisszumokat a nyelvi zsenialitásában, és olyan mélyen van a feje a saját seggében, hogy a köldökét belülről is meg tudja tanulmányozni, hát na bumm, legyen, miért ne, de ő ugye eleve nem is 15-19 éveseknek ír, ugye? Ő azoknak ír, akik vannak elég műveltek, hogy (f)elismerjék őszentsége megrendítő tudását, műveltségét, szókincsét, etcetera.

Nem, a szókincs nem az irodalom egyetlen fegyvere, ideje ezt felismerni.

“Ki akarja ezt? Netán írjuk át a klasszikusokat mai nyelvre? Annak tudatában, hogy száz év múlva a mi gondosan cizellált mondatainkat is át fogják írni? Ki akarja ezt?”

Senki. Van elég széles az irodalom palettája, hogy megmutassuk, milyen mélységei és magasságai vannak. Nem kell ennek a küldetésnek alárendelve (csak ezért) újat teremteni.

“Egy anekdota szerint Rákosi behívatta Kodályt és javasolta egy új himnusz létrehozását. – Minek? – felelte Kodály. – Jó nekünk a régi is.”

De Kodály igazából nem ezt mondta. Azt mondta: kapjad be, Rákosi. Ez az anekdota színtiszta irodalom.

“Mélyen egyetértek azzal, hogy a magyarirodalom-tankönyvek borzalmasak, és az oktatási módszerek is silányak – tisztelet a kivételt képező, rendhagyó tanároknak. De nem a klasszikusokkal van a probléma, hanem egyszerűen a tálalással. A realitásérzékkel. Az érdekeltté tevéssel.”

Így van.

“Azzal, hogy életünk gyors ütemben megtelt kétes értékű, de izgalmas kínálattal, és nem látjuk be, hogy ezt a konkurenciát csakis izgalommal tudjuk legyűrni. És nem igaz, hogy nem lehet, mint ahogyan az sem igaz, hogy kölkeink elméje nem tud megbirkózni bármivel.”

Ne felejtsük el viszont, hogy az izgalmas nem egyenlő a kétes értékűvel, egy jó tanár tudni fogja ezt, egy jó író tudni fogja ezt.

“Ne becsüljük alá őket! Nem igaz, hogy nem lehet megkedveltetni velük a Bánk bánt, a kőszívű embert vagy akár a nehézkesnek tűnő Szigeti veszedelmet. Nem igaz, hogy nem lehet őket megtanítani a mindennapi élethez szükséges 1200 szónál többre, hogy egy nyelvet beszéljünk.”

Pár bekezdéssel ezelőtt még kétezer volt, nagy lehet a baj.

Nekem gondjaim voltak a fenti művekkel, ma is több gondom van velük, de főleg Jókaival, akinél a szókincs jelentős része valójában túl van egy kicsit pörgetve, és leginkább arra szolgál, hogy megmutassa, hány nyelven is tud. Viszont ha Jókait elengedhetetlennek tartjuk is… miért A kőszívű ember fiai? Atyaég. Miért? Móricztól miért a Légy jó mindhalálig?

De mondjuk Katona József, Zrínyi Miklós, vagy akár Madách Imre sokkal fogyaszthatóbb. ha visszafelé haladva (esetleg színdarab után) érjük el őket, mintha a modern világból egyből feladnánk a leckét, hogy ez az irodalom.

Az én elvem az, hogy ha valaki 15-19 évesen rajong valamiért, akármilyen “kétes értékű, izgalmas” dolog legyen, egy jó tanár meg tudja mutatni, hogy a rajongása tárgya nem létezhetne egy generációval korábbi példa, vagy tíz generációval korábbi példa nélkül.

Én 15-19 évesen szerettem Stephen Kinget, és valahogy eljutottam tőle Faulknerig, Hemingway-ig, akiktől eljutottam Kosztolányiig, Ottlikig, Móriczig. Mert felfedeztem az irányzatok, stílusok, szándékok és hatások összefüggéseit. De ezt magától nem mindenki fogja felfedezni.

El lehet jutni A Gyűrűk Urától is az Íliászig. Minden lehetséges egy művelt tanár segítségével. El is kell jutni Z pontból A pontba, de sohasem fordítva, mert komolyan nem egészséges.

“A pedagógia totális csődje az, ha nem tudjuk átadni gyermekeinknek a saját tudásunkat.”

Pacsi.

“Úgyhogy én a klasszikusok mellett teszem le voksomat.”

Egyébként… én is. Magamból kiindulva. Az a helyzet viszont, hogy az irodalom egyáltalán nem a kultúra és műveltség alfája és omegája. Az volt, amikor nem volt sajtó, nem volt akadémiai szakirodalom, nem volt pszichológia, nem voltak más, könnyen hozzáférhető művészetek, de… az irodalom ma nagyon közel áll ahhoz, hogy az irodalomkedvelésen túl ne legyen értékelhető.

És ez fáj. Kurvára. Író vagyok, persze, hogy a fasz kivan, hogy az emberek nem akarnak olvasni. De nem tehetek úgy, hogy azt mondom, hogy a klasszikusok oktatása elsődleges fontosságú. Egyszerűen nem így van, és nem idealizálhatok valamit, ami nem igaz. Dolgozhatok azért, hogy igaz legyen, de… őszintén jobban örültem volna annak, hogy megtanítsák, hogyan kell adózni a Szigeti veszedelem helyett. Sajnálom, Zrínyi. Téged a törökök basztattak évről évre, engem a bürokrácia.

Vagy ha már itt tartunk: “régen minden jobb volt” és oktattak retorikát, érvelést. Manapság miért nem? Nem fontosabb lenne a kritikus gondolkodás az egyszerűen tekintélyre hivatkozott citálással, zsolozsmázással szemben?

“Ez nem azt jelenti, hogy a kortárs magyar irodalmat ki kell zárni, dehogy. Mi akadályozza meg a tanárt abban, hogy időt szánjon arra, hogy pompás kortárs olvasmányokat ajánljon tanítványainak?”

A jó tanárt semmi.

“Mi akadályozza meg a diákot abban, hogy Jókai kivesézése után elolvasson egy kortárs csemegét? “

Ez nem ok-okozati, hanem korrelációs összefüggés. Jókai kivesézése viszont nem élvezetes példa, és egyszerű pavlovi beidegződés alakulhat ki a “könyv” és “nem élvezetes” között, ha nincs mellette (előtte) más példa, akár szülői, vagy oktatói biztatásra.

“Az írók által tartott rendhagyó irodalomórák egyre divatosabbak, dolgozzunk azon, hogy ez a mozgalom terjedjen, mert saját népszerűsítésünknek, leendő olvasóink megnyerésének és kinevelésének ez a legideálisabb módja.”

Viszont írjanak a diákok is.

“Ne csak akkor fáradjunk el egy oskolába, ha megfizetik, gondoljunk arra, hogy ez kultúrmisszió, ugyanakkor megtérülő befektetés is.”

Hajrá.

“De semmiképpen ne az idő próbáját kiállt klasszikusokban keressük a hibát, és ne fogjuk rá zaklatott korunkra sem.”

Még ha egyikre sem fogjuk, ezek egymással mindig össze fognak veszni. Kifogás a klasszikusok hibáztatása, kifogás a korunk hibáztatása, de itt nem ér véget ez a mondat, mert a közöttük feszülő utat nem vizsgáltuk eléggé. Egy irodalmi mű (főleg a klasszikus) nem működik úgy ma, ahogy 100 éve, vagy akár 20 éve. Ez az egy mondat, amire éppen válaszolok, annyira összetett problémát takar, hogy nem lehet így elintézni. Veszélyes, káros. Itt van a csomópontja az egész vitának, ez az, amit nem csak két, hanem huszonkét oldalról kell megfognunk, megvizsgálnunk, megértenünk. Nem üthetjük el azzal, hogy “ne itt keressük a hibát”, mert ez a legrosszabb tanács, amit adhatunk. PONTOSAN itt van valahol az irodalomoktatás legnagyobb nehézsége.

“Nincs lehetetlen, csupán gondolkodás, fantázia, munka és legfőképpen: akarat kérdése az egész. Csakis rajtunk, szülőkön, pedagógusokon, alkotókon múlik, hogy kölkeink kultúremberekké vagy konzumidiótákká cseperednek.”

Így van, viszont a pedagógusnak és a szülőnek meg kell értenie, hogy a kulturáltság nem csak az irodalom felől jöhet, és ha valaki egyszerűen nem szereti a Szigeti veszedelmet, a Bánk bánt, A kőszívű ember fiait, még nem lesz belőle automatikusan “konzumidióta”. És ez a szó is elég egyoldalú: a konzum (fogyasztás) mértéke, minősége sem implikálhatja az idiotizmust, ez egyszerűen lekezelő, arra utal, hogy aki több könyvet fogyaszt, mint mobiltelefont, az jobb ember a többinél, de hát Hitler is sokat olvasott, tegyük hozzá, és ő is jobb embernek tartotta magát bizonyos más embereknél. Nem a szellemi fölény a kulturáltság legelemibb mércéje.

Ha mindenáron a klasszikusokat akarjuk tanítani, a klasszikusokat szeretni kell tanítani, a klasszikusok felé való kíváncsiságot kell tanítani. Hamvas sem azért tekinthető szellemi nagyságnak, mert elolvasott száz ókori textust, hanem mert imádta őket, mert értette őket, miért fontosak, teljesen rá volt izgulva a cuccra, és ezek a művek általa új életre keltek.

Ha beszélgetek valakivel, aki a metálzenéről, videojátékokról, vagy akár csak a mobiltelefonokról tud akkora szenvedéllyel, intellektuális vitalitással, kritikusan beszélni, mint Hamvas vagy Calvino vagy Eco a klasszikus irodalomról, hát ki vagyok én, hogy konzumidiótának bélyegezzem, amiért Zrínyit csak három sorig bírta?

A szerző József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író.

A válaszoló régen gördeszkázott, és továbbra is irrelevánsnak tartja az ad verecundiam felesleges köreit.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s