Válasz a “Hogyan nyerjük el a Móricz-ösztöndíjat?” c. tárcára

Az Irodalmi Jelen közölte Boldog Zoltán oknyomozó tárcáját arról, hogy vajon hány bré elé kell betérdelni egy fiatal írónak, hogy elnyerje a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj™-at, hogy aztán a vállveregetés után szerencsés nyertesünk leugorjon fél évre Santa Maria di Leuca partjára, koktélt iszogasson, majd egy részeges hajnalon összeöklendezzen egy negyven oldalas szabadverset, amelyet odavetvén a kurátorok asztalára azt mondhassa: “Dolgoztam. Ébresszetek fel, ha megkaptam a József Attilát is.”

Tulajdonképpen érdekes következtetésekre jut: be kell lépni a FISZ-be, meg a JAK-ba, és csókolom. A függetlenek meg erőlködjenek.

Én tagja a vagyok a FISZ-nek is, meg a JAK-nak is. Egyértelmű a szitu, nem?

dondraper

Ki is mutatja a cikk szerzője, hogy a nyertesek 76%-a tagja valamelyik írószervezetnek, tehát valamit valószínűleg jól sejt, pontosan azt a fajta paranoid következtetést vonja le, amit én vontam le minden kurva visszautasításkor. Én is oknyomoztam, hogyan kell megnyerni a nagy lóvét. Évről évre. Persze, én olyat is csináltam, amit a cikk szerzője nem: tanulmányoztam a nyertesek életművét.

Tudomásom szerint senki nem írt még nyíltan arról, mit csinált az ösztöndíj elnyeréséért. Senkinek nem is kellett, igazán. Nem kellett magyarázkodni. Vagy beszélt az író helyett a munkássága, vagy nyilvánvalóan valamit sumákolt, valamit titkolt. Akárhogy is, a nyertesek sosem adtak útmutatót, mit kell tenni igazából.

Szóval bevállalom a mindent tudó seggfej szerepét. Elmondom a nagy titkot. A függetleneknek is. Mert tudom, hogy milyen kurva idegesítő, hogy próbálkozik az ember, és visít, hogy de hát én megérdemlem, és közben meg mégsem kap semmit. Ismerem az egódat. Ismerem az én egómat. Annyira el vagyunk szállva (mi írók) a valóságtól, annyira tudjunk, hogy a világ vagyona jár nekünk, hogy néha írni is elfelejtünk rendesen.

Ami pedig, hát, a lényeg.

agatha-christie

2011-ben pályáztam először az ösztöndíjra, nálam függetlenebbet pedig nem is lehetett találni (ma sem, de még kitérek arra, miért is léptem be fiszbe-jakba-mikkbe-makkba). Sci-fit, fantasy-t írtam, kerültem mindent, ami kortárs magyar, mert effektíve az egy hányadék dolognak tűnt első blikkre. Úgy gondoltam első alkalommal, hogy lassan érdemes lehet megpályázni, mert valahová már mégiscsak eljutottam.

Amit senki nem látott kívülről, persze, hogy akkor már legalább öt éve rendszeresen írtam, befejeztem az első regényemet (amit azóta se adott ki senki), az első harminc novellámat (amiből kettő, ha megjelent), gyakran éjjel írtam, elolvastam több száz könyvet. Ekkor már huszonhárom éves voltam. Tehát:

Első lépés: Írjál és olvassál, bazdmeg.

Második lépés: Keress az interneten olyan embereket, akik megmondják, mekkora szar, amit csinálsz.

Harmadik lépés: Gondold azt, hogy dehogy szar, amit írsz, te sokkal jobb vagy mindenkinél, és különben is, ki ez a barom, aki még annyit se tud, mint te.

Negyedik lépés: Szedd össze az univerzum erejét, és lásd be, hogy te tévedtél. Légy barátja kritikusaidnak. Talán könyvkiadónál dolgoznak. A kapcsolati tőke (ahogy Boldog Zoltán cikke is implikálja) előnyökkel járhat. Ha nem, mit veszítesz?

Ötödik lépés: Küldj folyóiratoknak, hogy visszautasítsanak. Küldj pályázatokra, hogy a nevedet ne lásd a helyezettek között. Szarjál vizet.

Hatodik lépés: Írjál jobban. (Lásd első lépés.)

Ez úgy… kábé… igen, öt év, és még mindig sehol nem vagyunk. Ha igazán nagyon kibaszottul keményen próbálkozol egy novellával minden héten (ahogy Bradbury mondaná, zsinórban nem írhatsz 52 hulladékot), akkor esetleg lehozza valamelyik lap egy-egy novelládat, versedet, akármidet. Talán nyersz egy pályázaton is.

Szóval ezen felbuzdulva megpróbálod azt a szintet tartani. Óvatosan belátod, hogy ha már magyar szerző vagy, az angol álneves űreposzaidat talán egy icipicit félre kellene tenni, ha tényleg magyar irodalmi elismerésre vágysz.

Ez önutálathoz, megalázkodáshoz vezethet, de meg kell érteni: nem kell elárulni a kedvenc zsáneredet, műfajodat. Nagyon nem! De, ha nem tudsz elmondani egy jó sztorit azon kívül, ugyan hogy tudnál azon belül? Írj mindenfélét, valamelyiket csak bekajálják. Fantasy-t most csak azért nem írok, mert béna vagyok még hozzá, de csak várjál.

Szóval visszautasítottak 2011-ben, pedig azért simultam az igényekhez, gondosan ügyeltem rá, hogy hangzatos hívószavakat csúsztassak be, mint “a történeteken keresztül bemutatni egy falu szociográfiáját”, amit egyébként tök komolyan gondoltam, és az ösztöndíj elnyerése esetén készen álltam kidolgozni a belemet, elolvasni a teljes Móricz-életművet, meg stuff.

Nem volt elég jó.

fuckthis

Időközben beleírták a Móricz-ösztöndíj kiírásába, hogy “kötettel rendelkezőket előnyben részesítik”, vagy valami ilyesmit. Szóval kitaláltam, hogy akkor vagy összegyűjtöm a jó novelláimat egy kötetbe, vagy írok valami hosszabbat. Könyvhosszút. Tapogatóztam az időközben megismert folyóirat-szerkesztőknél, hogy miféle kisebb kiadóknál lenne esélyem, és hát egyiknél se.

A visszautasítási bibliográfiám máig nagyobb, mint a publikált bibliográfiám. Könnyekből épült birodalom ez.

Végül is lediplomáztam, lenyomtam pár gyakorlatot könyvtárakban, majd el kellett kezdenem dolgozni. Az a fajta romantikus elképzelés, hogy én majd írok egy helyben, magam főnöke leszek, miközben ömlik be a pénz az ablakon, egy csapásra eltűnt.

Mégis, lett egy témám. Hogy mennyire abszurd a dolgozó ember élete. Szóval írtam erről. Nem úgy ültem le, hogy “most írok valami mérgeset”, vagy hogy “most írok valami Szépirodalmi™ Művet”, hanem… egyszerűen találtam egy keserű, mindenbe beletörődő hangot. Ami, mint kiderült, tök vicces. Mármint nem csak nekem.

Ezt a hangot kitartottam egy könyv terjedelemben, a FISZ pedig pont ekkoriban írt ki kötetnyi kéziratokra pályázatot. (2012-t írunk. Könyvtáros vagyok. Huszonöt éves.). Írtam egy vicces könyvet, és elhatároztam, hogy megmérettetem.

Mármost, írói büszkeségemet piszkálta mindig is, ha pénzt kérnek egy pályázatért, szóval azért mégiscsak utánanéztem ennek a FISZ-nek, hogy kik ezek. Ahhoz képest, hogy itt is ilyen… eh… “kortárs magyarok”, ráadásul fiatalok lébecoltak, mégiscsak láttam, hogy ez nem afféle “adj pénzt és kinyomtatunk” jellegű humbug egylet, hanem tényleg az, ami: érdekképviseleti, nonprofit szervezet. 2012-ben a FISZ már igen aktívan szervezett mindenféle irodalmi esteket, zenés-fényes-ivós bulikat, ami arra engedett következtetni, hogy a fiatal írók mégiscsak próbálnak összetartani.

3000 Ft volt a nevezési díj a pályázatra, de úgy gondoltam, hogy még ha nem is nyerek, egész jó helyre megy az a pénz. Mások egy nap alatt elcigiznek, elisznak ennyit, akkor már a FISZ cigizze és igya el.

Megnyertem a pályázatot. Kiadták a Nyolcasokat.

succeeed

Két szerkesztő, Borbáth Péter és Szőllőssy Balázs dolgozott a könyvön, és szakmai szempontok alapján segítettek kihozni belőle a legtöbbet. Irdatlan jó fejek, és értenek ahhoz, amit csinálnak.

Szóval, hálásan léptem be a FISZ-be, ilyen arcok közé.

2013-ban megpályáztam a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, mondván, hogy lassan megjelenik az első kötetem. Nem nyertem. 2014-ben is, mondván, hogy megjelent az első kötetem és publikáltam a HÉVÍZBEN, a HÉVÍZBEN, gecc! Nem nyertem.

Közben persze idővel be kellett látnom, annyira nem rossz dolgokat csinál a fiatal magyarság. Érzik azt, hogy nem elég fasza az irodalmunk, tehát fasza dolgokkal próbálkoznak. Néhányszor elcsíptem, hogy szidják a FISZ-t, számomra érthetetlen okokból (leginkább a FISZ egyik-másik tagjával szembeni utálatból az egész szervezetet), de itt már nem volt kérdéses: a FISZ tényleg értünk van. Értünk, függetlenekért, akik azt se tudják, mi a fasz van, hogyan induljunk el. (El tudom képzelni, hogy kevésbé foglalkoznak azokkal, akiken még látják, hogy van hová fejlődniük, de hát ez is egyfajta üzenet. Emiatt tényleg ne forduljon be senki.)

Meghívtak a FISZ-táborba a Nyolcasok megjelenése után, ahol introvertált személyiségemhez méltóan nem nagyon folytam bele komolyabb párbeszédekbe (többnyire Elric, az albínó herceg varázslatos kalandjait olvastam Kindle-n), de két beszélgetésnél füleltem. Az egyikben Kollár Árpád gyűjtötte össze, milyen irodalmi folyóiratoknál érdemes eleinte, majd haladóként publikálni, hogyan vannak nagyjából az erőviszonyok. Tanulságos volt, bár még mindig ugyanaz maradt a lényege a dolognak: jól kell írni. Tényleg jól.

A második beszélgetés, amit kihallgattam, Neszlár Sándoré volt. Ő az egyik Móricz-kurátor. Elmondta a nagy titkot.

Jól.

Kell.

Írni.

Bazdmeg.

Viszont a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat nem csak a jó írásra adják, hanem egy számonkérhető, áttekinthető, ígéretes munkatervre.

Visszatekintettem tehát azokra a munkaterveimre, amelyek nem nyertek, és hát ja. Összehánytam egy fél oldalt, hogy “ez ilyen hemingwayes novelláskötet lesz, lesznek benne szereplők meg történik bennük valami, kábé kétszáz oldal lesz, ha végzek”. Nem, az ilyesmi tényleg nem elég meggyőző. Neszlár Sándor rámutatott, hogy rengeteg ilyesmi pályázatot kapnak, szóval ennél többre van szükség.

noidea

Szóval… belépni a FISZ-be. Előnyös volt? Tulajdonképpen igen. Füleltem, elcsíptem a tutit. Na de igazából, ha valakinek van egy maréknyi szorgalma, magától is rájön ezekre.

Ittam Neszlár Sándorral egy sört, és hipnotikusan a szemébe néztem, hogy talán legközelebb mégiscsak az én zsebembe dugja a pénzt? Hát… nem. Talán rémlik neki az arcom, de nem hiszem, hogy különösebben a radarjára kerültem volna bármilyen minőségben.

Viszont elhatároztam, hogy a következő munkatervem olyan lesz, mint egy Fabergé-tojás, mint egy pazar doktori kutatási terv, időtervvel, olvasandó bibliográfiával, pontos mérföldkövekkel, esetleges problémák és nehézségek indikálásával. Szóval… végül is, amit kértek. Számonkérhető. Áttekinthető. Munkatervet. Oké, felfogtam, tudom én, hogyan kell. Megtanították a könyvtárszakon.

A táborban a Móricz-ösztöndíj kuratóriumának hét tagjából hárommal találkoztam (és ez a szám azóta sem nőtt), de tudomásom szerint egyikkel sem söröztem barátságosan, nem dicsértem meg munkásságukat, sem izé, sem hozé. Ami azt illeti, inkább kerültem az embereket, mert én ilyen vagyok. Nem szeretek szem előtt lenni. A FISZ-tábor pénzbe kerül, de nem kell tagnak lenni, hogy bárki leüljön a nagyok közé, hogy hallgassa a bölcsességet. Ennyi még csak belefér.

Viszont még valami benne volt a Móricz-ösztöndíj kiírásában. Szakmai ajánlás. Nem kötelező.

Eddig egyszer sem kértem, mert nem volt pofám. De most igen. Kértem azoktól, akiknek a munkásságát én is tisztelem, és akikről tudtam, hogy annyira nem tartanak reménytelennek. Talán apróság, talán elbillentette a döntés esélyeit pozitív irányba, ezt már nem tudom.

De még egy tisztázatlan dolog: mit keresek a JAK-ban?

2007 óta vívódok azzal a reménytelen idióta hülyeséggel, miszerint az olvasók, írók, szerkesztők egy része még mindig ott tart, hogy a “fantasy-sci-fi-krimi-thriller-faszom” az valami mélységesen megvetendő, alantas dolog, szemben a “SZÉPIRODALOM” nevű megfoghatatlan szakrális isteni tevékenységgel. A faszba már.

Kortárs magyar irodalom, ez itt Ratchet és Clank. Én úgy gondolom, ki tudtok jönni egymással.

Egyszer csak… Ratchet & Clank.

Na most, a JAK egy olyan írószervezet, amely hozzám hasonlóan próbál hidat verni a két gettó közé. Ott a POPJAK, meg a bizarro fikciót és alternatív irodalomkritikát író fiatal útkeresők… a francba is. Az ilyesmi érdekel. Még ha nem is veszek aktívan részt a tevékenységükben, szeretném, ha idetartozónak mondhatnám magam.

Nem hülyülök, kb. két embert ismerek ott személyesen, az elnökségből meg kb. senkit. Talán látásból így felismergetjük egymást, de pff, ennyi. Amikor beültem a bemutatkozóestre, idegenek vettek körül. Azóta sem mentem vissza, nekem ez annyira para.

Beléptem a Magyar Tolkien Társaságba is. (Hasonló meggyőződésből. Igényt tartok egy Peter Jackson filmrendezői ösztöndíjra.)

Persze, a FISZ és a JAK (hangsúlyozom, egyes tagjai) néha echte politikai agendával szerveznek valami happeninget, és emiatt olyan dolgok miatt is hangzavar van körülöttük, amiknek semmi közük egyik irodalmi műhöz se, ergo nekem sincs ezekhez az eseményekhez közöm, ergo senki másnak nem is kötelező, hogy közük legyen.

True_story.

Nem vagyok bölcsész. Nem vagyok sem jobbos, sem balos. Vallási meggyőződésem csak rám tartozik.

Egyszerűen megfigyelek. Leírom, amit látok és amit képzelek.

Író vagyok.

Az írószervezeteket nem baráti alapon támogatom, nem is politikai meggyőződésből. Hanem mert hiszek abban, hogy valami jót is cselekednek a magyar kultúra érdekében.

A Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat nem azért kaptam, mert valahová tartozom.

Hanem mert lassan egy évtizede keményen dolgozom.

Olvasok.

És írok.

Bazdmeg.

Reklámok

7 thoughts on “Válasz a “Hogyan nyerjük el a Móricz-ösztöndíjat?” c. tárcára

  1. Kostova

    Valószínűleg tényleg a munkaterven is múlik. Csak kár, hogy azt nem tanítják meg egy online írókurzuson sem, hogy mégis hogyan nézzen ki? Legalább egy nyamvadt példát tudna mutatni/linkelni valaki, hogy mégis mit, hogy…

    Ajánlás: erről meg annyit hallottam, hogy van olyan híres szerző, aki mindenkinek ad mindent olvasatlanul is, és hogy az ő neve nem ér semmit, amikor az ajánlásokat nézik. Ez igaz, vagy csak rosszindulatú legenda?

    1. fbdbh Szerző

      Egy későbbi blogbejegyzésben kitérhetek a munkaterv / szinopszis témakörére.

      Utóbbit nem tudom értelmezni… az ajánlás nem kötelező, inkább csak akkor számíthat, ha mondjuk pont két munkaterv között kell dönteni, bár akkor is inkább az eddigi művek minősége / megjelenési helyek gazdagsága, stb.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s