Interstellar

Meglepődtem az Interstellar kritikáin: ezek az írások mélységes csalódásról, esetenként Nolan mélyrepüléséről beszélnek, mintha a Dark Knight lenne a filmipar legfelsőbb emelete, az alatt szóba se álljunk mással. Tulajdonképpen minden kritika a filmmel, annak dramaturgiájával, tempójával, totalitásával, karaktereivel szemben jogosnak tűnik (ezer darabra szét lehet szedni a filmet a hibái mentén), csak éppen el vagyunk tévedve, ha filmművészeti szempontú elvárásokkal ülünk be a moziba. Christopher Nolan soha nem akart Kubrick vagy Tarkovszkij lenni. Nem most fog ez megváltozni.

interstellar
Az Interstellar didaktikus film, minden jelenetében egyszerre mutat és magyaráz koncepciókat, a szereplők beszélnek küldetésükről, a világ állapotáról, saját érzelmeikről, és mindenről, amit a vásznon látunk – ahelyett, hogy ezt tisztán filmnyelvvel tolmácsolná a rendező. Ez kényelmetlen érzésekhez vezethet, elsősorban azok között, akik már veteránnak számítanak a filmes életművek fogyasztásában. Minden művészet, úgy vettem észre, betegesen fél a didaktizmustól. Úgy érezzük, a szájbarágás lealacsonyító, hogy a plebsnek szól, hogy az „én Nolan-em” ennél intelligensebb, szóval mi történt? Elég önző és apatikus gondolatsor ez egy olyan filmmel szemben, amely ennyire szókimondóan az önzés és az apátia ellen indít propagandát.

Nyilván észrevettük a filmben a kissé banális problémát, hogy „a gyermekeink, vagy az emberiség?” Szent meggyőződésem, hogy Nolan ugyanezzel a problémával küzdött, amikor meghozta döntéseit a forgatás előtt. A felnőtt filmrajongó (az emberiség) apátiáját már talán nem lehet feloldani, de mi a helyzet a gyerekekkel? Körülöttem rengeteg kis szarjankó röhögött és kiabált a film elején, mintha a mozi csak egy kocsma lenne a tizennyolc alattiaknak, de a film közepe táján már kuss volt a végéig. Kint a retyó előtt azt vettem észre, hogy egy nyolc-tíz év körüli kislány teljesen értelmes kérdésekkel próbálja megérteni, mit látott. Magyarul: még a gyerekek is felfogták ezt a filmet. Vissza a felnőttekhez: elkezdjük Nolan kritikáját megfogalmazni, és teleszarjuk a fórumokat egy kilométernyi szöveggel, hogy miért nem volt jó a film.

Észrevettük, mi történt?

Mindegy, hogy okosabbnak hisszük magunkat az Interstellar forgatókönyvénél, vagy épp csak próbáljuk utolérni. Nolan mindannyiunkat inspirált egy dialógus megkezdésére. Egy olyan ügyben, ami távolinak, megfoghatatlannak tűnik. Kim Stanley Robinson hitelesebb, kényelmesebb tempójú könyvekben mutat rá az űrkutatás és bolygóközi utazás fontosságára, Sagan, Tyson és társaik tévéműsorokkal kápráztatnak el minket, de nincs még egy olyan nagy hatósugarú kommunikációs jeladó, mint egy Nolan-blockbuster. Az egyszerű filmnyelv kritikája annyira felesleges itt.

INTERSTELLAR

Az Interstellar színtiszta kultúrpolitikai propaganda, amely gyerekeket, nyitott elméjű felnőtteket céloz meg. Csakhogy itt nem ideológiákról van szó, nem egy társadalmi témában foglal állást, hanem a tudomány szeretete mellett. A kíváncsiság mellett. Az „overview effect” ez: akik az űrből szemlélik a Földet, rádöbbennek, hogy mennyire jelentéktelen minden apró konfliktusunk, önzésünk, harcunk a gazdagságért.

„Felfedezők vagyunk”, tűnődik Cooper. A veterán filmrajongók a szemüket forgatják, „persze, persze, felfogtam, inkább azt a szájbavert LSD-tripet mutasd a fekete lyukban”, de a nézőtér jelentős hányadát olyanok foglalják el, akik most hallanak életükben először szingularitásról, a Föld élelmiszerkészletének veszélyeztetettségéről, és egyéb ilyen „jelentéktelen” témákról. És ha nem „a Sötét Lovag-trilógia és az Eredet rendezőjétől” kapnak személyre szabott levelet a kozmoszról, valószínűleg évek múlva sem fog a téma felkerülni a napirendre. Verne és Crichton óta ezt a tudományra meghívó energiát valahogy hanyagolja a szórakoztatóipar. A tudományos-fantasztikum nagyon felhígult a filmvásznon az elmúlt évtizedekben.

Hogy a rendezés milyen, ebbe már szinte felesleges is belemenni. Teljesen ízlés dolga lesz, hogy a sűrítések, a vágások, a dramaturgia mennyire jól találja meg a hangsúlyokat, vagy éppen az, hogy a karakterek között mennyire hiteles a kötődés, el tudom képzelni, hogy valaki az asztalt is felborítja, hogy mekkora elbaszott hülyeség a film drámai alapja. Vagy éppen a tudományos hitelessége. Őszinte leszek: nem érdekel. Nolan még mindig meg tud tanítani új fogásokra, hol kell elhagyni, hol lehet összevonni, mindezt csakis a figyelem megtartása céljából – ami most fontosabb, mint valaha, nagy a verseny. Én is szívesebben verem pofán az orkokat, mint hogy végigszenvedjem a Karamazovékat, bassza meg.

interstellar.black_.hole_

Különben is, 2014-ben olyan sci-fit rendezni, amiben számítógépes trükk, meg zöldhátteres effekt alig található, hát atyaég, van még kérdés? Christopher Nolan itt már nem csak meghívja a nézőt, hogy vegye észre a tudományos fejlődés létezését, hanem megmutatja, hogy a blockbuster is lehet kézműves gyönyörűség, originál filmszalagba égetve. Testvére, Jonathan Nolan pedig még egyszer ennyi elismerést érdemelne, mert ugyan hány író veszi a fáradságot, hogy fizikát tanulva éveket húzzon le az egyetemen, egyetlen (forgató)könyv kedvéért? A francba már. Ilyenkor én szégyellem magam hárombilliárd másik író nevében is.

Az Interstellar nem tud többet, mint a 2001, a Gömb, a Kapcsolat, vagy éppen a Gravitáció, de ideje volt elkészíteni. Mondják, hogy Nolan inkább ne botladozzon ilyen magasan, ilyen nagy témákban, de hát a faszt nem. Ugyan hogy jutnánk magasabbra, ha nem célzunk a csillagok közé?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s