A tankönyvek ártalmasságáról

Feltételezem, hogy mire ez az írás kikerül, már mindenki látta a különböző közösségi oldalakon, hírportálokon keringő tankönyvrészlet-fotókat, és talán (remélhetőleg) már zajlik is valamiféle párbeszéd erről. Valószínűleg nem tudok sokat hozzátenni a vitához, legfeljebb két fillért. Nagyon remélem, hogy az egész kamu, és feleslegesen bohóckodok itt.

Az egyik részlet, ami kikerült egy hetedikes irodalomtankönyvből, ez:

img
Akármennyire is nehéz elhinni, nagyjából értem, mi történik itt. A szerző arról a félelmeiről ad számot, hogy körülöttünk a tömegkultúra elvonja a figyelmet más, értékes(ebb) dolgokról. Feledésbe merülnek remek irodalmi művek, nagy zeneszerzők, színdarabok, et cetera. Érhető félelem, és azt hiszem, minden kultúrafogyasztóban van egy ilyen beépített pánikbillentyűzet, ami a feledés csekély lehetőségére is kalapálni kezd. Mario Vargas Llosa egész könyvet szánt ilyesmire. Talántán féltik a fiatalok intellektuális csiszoltságát, semper ad meliora, hm?

Csakhogy, van egy kis bökkenő. Intellektuális reformról nem beszélhetünk érzelemből. Félelemből a legkevésbé. Mert a végeredmény egy olyan szöveg lesz, mint a fenti. Egyszerű retorikai hibája van: azt mondja, hogy egyes dolgok jobbak, mint más dolgok, mert én azt mondtam. Ismerős ez a koncepció. Honnan is?

Miután végigpörgettük a fejünkben a huszadik századi ideológia-rendszerek masírozó, fekete-fehéren ugráló képeit, nyilván felmerül a kérdés: na de a kultúra szűrése és minőségi irányelvek megmutatása az információs túladagoltsággal sújtott fiatalságnak (- itt vehetsz levegőt -) vajh’ hogyan lenne emberiségellenes bűnhöz hasonlatos cselekedet?

A válasz éppen a hagyományaink megőrzésében van, ha figyeltél volna általánosban. Minden évben, iskolások ezrei tűznek kokárdát mellyükre, esetenként októberben néznek rendkívül alacsony felbontású videókat holmi tankokról, és ilyen… “szabadság”? Azt hiszem, nem értem a koncepciót, megyek is butítani magamat microsoftos játékokkal.

Pedig de. A szabadság egyetlen lényege, hogy nem mondhatja meg rajtam kívül senki más (beleértve a MINDENKIT), hogy mi tetszhet és mi nem. Ha úgy tartom, hogy a fogyasztói társadalom, egy hamburger, egy pláza, egy cipőmárka a jelenlegi kultúra alfája-omegája-pietája, akkor a vitának máris vége. Nincs (nem is lehet) egyetlen ember a Földön, akinek joga van e véleményemben megakadályozni, ezt becsmérelni, értéktelenebbnek nyilvánítani arra hivatkozva, hogy ő ezt jobban tudja. Különben minden szabadságharcot semmibe vesz vele.

Rendben, ez a megközelítés is egyfajta szabadság: szabadon megteheti bárki, hogy elítélően ingatja a fejét, hogy nem a Jókai összest pipálgatom ki szabadidőmben, hanem a Naughty Dog összest, ebben az esetben talán nem sérti a szabadsághoz való jogaimat. Ebben az esetben szimplán tahó.

Mutasd meg a jót, de ne a világ termékeit hibáztasd, amiért nem fogékonyak rá az emberek.

Szabadságról beszélni talán kényes dolog, ilyenkor előjönnek olyan címkék, mint “konzervatív” és “liberális”, de őszintén… a szabad gondolathoz való jog nem egy politikai nézet, nem egy ideológia, hanem minden ember sajátja. Ideális esetben. Hogy az atyáskodó magatartás, amely szerint “nevelni kell” az ízlést, mennyire jó szándékú, nem tudnám megítélni, de ha mélyen magunkba nézünk, észrevehetjük, hogy minden ilyen impulzus félelemből és irigységből fakad.

Hogy mi köze mindennek a “Nyugattól” való félelemhez? Van egy olyan érzésem, hogy semmi. Ugyanis nem létezik “Nyugat”. Huszonegyedik századnak hívják, amiről beszélünk. Ilyenkor lehet jajongni-busongni, hogy az amerikai “microsoftos játékok” butítanak. (Kivételesen egyetértek. Én a japán Sony pártján vagyok.) Komolyra fordítva a szót: nem a Microsofttal van baja a szerzőnek, hanem en bloc a videojátékokkal.

A videojátékok (hadd ne kelljen ezeregymilliárd tanulmányt idelinkelnem) fejleszthetik kognitív képességeinket, kritikai gondolkodásunkat, reflexeinket és személyes kapcsolatainkat (!) is. Nehéz utánajárni, vagy véletlenül személyesen is megtapasztalni, ugye? Más kérdés (a média botrányosan érzékeny erre), hogy kompetitív természetű játékosok hordái őrjöngő vadállatokká válhatnak általa, de a sport ugyanezt teszi. Elfecséreli az ember az idejét egy kitalált világra? Az olvasással ugyanezt teszi. Mindez annyira túlhaladott vita. A videojáték egyike a művészeteknek, tedd magad túl rajta. Túl nyugati? Kritikailag elismert videojátékok jönnek keletről-délről-északról is. Magyarországról is. Annyira, annyira erőtlen dolog megtámadni a huszonegyedik századi kultúrát, mert csak az látszik, hogy nincs mögötte semmilyen naprakész tudás.

Tudjátok mit? Engem a videojátékok – példának okáért – megtanítottak angolul. Az angol-amerikai információáramlatokat (akár a demoni CNN-t is ideértve) mindenki úgy veszi, mintha az valamiféle tőlünk független, ismét “nyugati” jelenség lenne, de ideje lenne megérteni, hogy az angol az egy világszerte létező közvetítő kód, nem pedig kulturális manifesztum. Olyan kód, amelyet ismerve világméretű műveltségre tehetünk szert. A világ minden tájáról. Ezt elvenni, ez ellen fintorogni nem “az igazságosabb társadalom és az igényesebb kultúra iránti igényt” szolgálja.

A huszonegyedik században ugyan megvan az információs szingularitás, hogy minden egyszerre létezik és harsog, hogy elvesszen a “lényeg”, ugyanakkor megvannak a keresés lehetőségei is. Ezt kell tanítani, nem az egyes entitásokon pörögni, hogy mennyire ártalmasak. A számítógépes kultúra lényege, hogy megőrizhetünk mindent, tehát neked nem kell elmondanod nekem, mi a jó. Ranganathan, még mindig: a hozzád illő könyv megtalál majd, ahogy te is megtalálod őt. Minden mást békén lehet hagyni. Könyvtárosként mondom.

És gondolom még egy félelem működik itt: mennyire magyar az, aki a külföldi szemétben dőzsöl naphosszat? Ez, azt hiszem, ebben a században már nem kellene, hogy kérdés legyen. Ha valamit megtanulhattunk a huszadik századból, az ez lehetett volna. Senki nem kényszerít senkit, hogy a globalizáció és a liberális, individualista eszmék nyáladzó ágense legyen, de azt is észre kell venni, hogy egy eredményre büszkének lenni nem a származás miatt, hanem az eredmény miatt kell. És boldogan, szeretettel, szerényen megjegyezni: igen, magyar ért el valamit.

Nem kell ahhoz konzervatív gondolkodásmód, hogy egy helyi (igényes?) kultúrát szeressünk, hogy a hazát szeressük, nem kell ahhoz liberális gondolkodásmód, hogy a szabadságunkat tiszteljük. Tudjátok… a kettő nem zárja ki egymást. Mert a kettő csak címke, ami a fejekben van. Ahogy a “nyugati”, “igényes”, “igénytelen”, “buta”, “okos”, stb. is pusztán címkék. Mi nem címkék vagyunk. Komplex, érző egyének vagyunk, hittel magunkban és egymásban. Nem illik egy fiatalnak arra célozgatni, hogy ez nem így van. Hogy rossz az, amit éppen szeret. Ugyan mitől igénytelen egy hamburger? Miféle előítéletes gondolkodás ez?

img2Ja, értem.

Kicsit elkanyarodtam az eredeti témától, de valahol egy halvány gondolati szál még összetartja ezt a szöveghegyet. Annyit akartam mondani, hogy… nyugodtan mondja meg egy tankönyv, mi a jó és mi a nem jó, de ne várja azt, hogy egy feleltetésnél egyetlen helyes válasz legyen. Hétmilliárd helyes válasz van: ezt üzenem azoknak, akik az iskolapadon és a katedrán ma kinyitják ezt a tankönyvet.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s