2013, számokban

Mivel a 2013-as év minősíthetetlenül változatos volt, jobb lesz, ha a KSH módszerével rendezem le az évértékelést, és többnyire a nyers adatokra koncentrálok.

1. Publikációk és írás

Megjelent Nyolcasok című első könyvem. Ez lényegében előrelépés 2012-höz képest, ezt a következő grafikon nagyszerűen szemlélteti:

graph

Ez nettó 100%-os növekedés. Az év vállalkozója vagyok.

Nyomtatott folyóiratban nem publikáltam szépirodalmat, szóval erről ennyit, az egyéb jellegű cikkírás meg lassan napi rutin, arról meg túl sokat kellene írni. Két rövidebb elbeszélést fejeztem be, és úgy negyedéig-feléig benne vagyok hosszabb projektekben, és nehezebben meghatározható módon elbeszélés- és esszékötet is halad valahol az egyik processzormag háttérfolyamatai között. Mit tudom én. A Nyolcasok szerkesztése és előkészítése miatt nem nagyon haladtam új dolgokkal, de ezt talán változik 2014-ben, és kikerekedik, mi lesz a következő könyvem.

2. Olvasás

Ha csak a számokat nézzük, a Moly.hu adatai szerint az egy évre eső könyvolvasások száma csökkent, ezt valószínűleg a kormány nagylelkű rezsicsökkentésének köszönhetjük (fizetett politikai hirdetés).

graph (1)

Ez nem annyira jó, olyannyira, hogy a valóságban még ennél is rosszabb. Nem emlékszem még egy ilyen évre, ahol ennyire nehezen ment volna az olvasás, különösen a második félévben. Ekkor kezdtük meg ugyanis keményebben a szerkesztést, a munkahelyemen ekkor kezdődött meg valamiféle intenzív hullám, emellett pedig cikkírásba is mélyebben belecsobbantam… örültem a 20-30 oldalas teljesítményeknek. A legrosszabb viszont, hogy egyáltalán nem szedtem ki az egészből semmi élményszerűt. A legtöbb könyv úgy haladt, mintha házi feladat lenne, alig a könyvek negyedére emlékszem vissza örömmel. Még a jó könyveket is kedvetlenül félretettem egy idő után. Rossz év volt az olvasás szempontjából.

További adatok: az olvasott könyvek közel fele olyan szerző munkája, akit azelőtt nem olvastam, ez teljesen korrekt. A műfajok-zsánerek aránya is kellemesen kevertre sikeredett, erre is büszke vagyok. A nemek arányát kezdem szégyellni, nem csak most, de úgy általános viszonylatban is: ha jól számolom, 2013-ban mindössze négy olyan könyvet olvastam, amit nő (is) írt. Emellett még mindig nem nagyon mozdulok ki az Európa/Amerika megszokott bias-gödréből, ezekkel valamit majd kezdenem kell.

Fun fact: nagyjából tíz éve ez volt az első év, hogy nem olvastam Stephen King-könyvet.

3. Film és sorozat

Hacsak nem számoljuk ide az American Zsombor Story című vágógyakorlatomat, saját filmes karrierem még mindig nem haladt előre semmit, se egy forgatókönyvvel, se egy kísérleti rövidfilmmel, se egy videoklippel. A dolog szomorú, de érthető, és lesz ez jobb is, kis szerencsével. A mit-is-néztem-2013-ban statisztikája szintén nagy maszlag.

Négyszer voltam moziban, röviden: World War Z (különösebb bajom nem volt vele, buta film, de legalább egyenes és nem tart szünetet) Man of Steel (hogy a 4DX élményt kipróbáljam, de a film nem csak buta, de rém fárasztó is), Gravity (technikailag magasan az év legjobb mozija, egyszerűen szédítő élmény, Bullock remekel, de Clooney-tól és a film közepe-vége felé egyre erősebb giccstől egy kicsit fészkelődtem), és ha már eddig minden részét moziban néztem, beültem a Jurassic Park 3D-re is. Annyira… annyira…

Boehner tears

Manapság nincsenek már ilyen filmek, a francba is, Hollywood. A 3D immár félelmetes eszköz: hogy egy húsz éves film szebb, mint Peter Jackson bármelyik erőlködése, az is vicc.

Továbbá 2013-as, de nem moziban: Pacific Rim (meglepett, hogy tetszik, de valószínűleg csak Charlie Day és Ron Perlman miatt, meg mert Del Toro még mindig érzéssel teszi a dolgát), Star Trek Into Darkness (termonukleáris hulladék, kérem vissza azt a két órát), Before Midnight (így kell folytatást írni két felülmúlhatatlan film után is, Linklater egy isten), The World’s End (újabb nagyszerű trilógia zárult, Wright az awesomizmus nagykövete), Jobs (a vicces, hogy még csak nem is Ashton Kutcher a probléma ezzel a filmmel… inkább minden más), Devil’s Pass (Dyatlov Pass Incident) (nem hibátlan, de legalább felcuccolta a lelkivilágomat rendesen, a műfajból már hiányzott az ilyen), Rush (tipikus Ron Howard, ami megfelelő elvárásokkal pozitív élményt eredményezett, Daniel Brühl meg iszonyat király), The Hobbit: The Desolation of Smaug (fan service fuckfest a köbön, de legalább Smaug fasza) és persze Upstream Color (részemről az év filmje, Carruth nem egy isten, hanem egy termonukleáris isten).

Persze, pótolgattam a 2012-es címeket, meg nyilván nézegettem még ezt-azt, de annyira emlékezetes dolgot nem láttam, hogy kiemeljek bármit is. Az utóbbi hónapokban barátnőmmel hazahordtunk egy egész vagon (vajasra kidülledt, baromba puffadt hangár) német filmet a Goethe Intézetből, és… ezekről is oldalakat tudnék írni, de nem teszem. Szart nem láttunk, ez a lényeg. Nem nagyon vettem fel új rendezőt a kedvencek közé, esetleg az lehet nagy szó, hogy végigmentem Maurice Pialat életművén és még tanulmányt is írtam róla, ami harmadik helyezést ért el egy pályázaton.

Munka utáni tespedéshez már fáradt az ember filmekhez, szóval szokás szerint sorozatok mentek jobban. A Breaking Bad, a Mad Men és a Sons of Anarchy új évadai voltak a legszínvonalasabb trió. Hosszú vígjátéksorozatokat is bevállaltunk, a Scrubs, az Office US, a Modern Family és a The Simpsons viszonylag gördülékenyen csúszkált a háttérben, még ha egyenetlen / zuhanó színvonalon is. A legjobb minisorozat pedig a The Lost Room, tiszta Sanderson-féle mágiarendszer. A Doctor Who úgy tűnik, kikecmereg a legmélyebb szarból, de igazából kezd hidegen hagyni az egész, szegény Matt Smith amilyen jól nyomta, olyan barom sztorikat írtak alá… hajh, te jó ég. Felfedeztük továbbá a magyar Munkaügyek című sorozatot is, ezt meg főleg Mucsi Zoltán miatt nézegetjük, mert amúgy akármennyire megvannak a jobb pillanatai és a közszféra szatíráját is értékelem, többnyire nagyon béna poénokkal bélelik ki az epizódokat, amelyen csak a kiválóbb színészek dobnak, hogy legalább egy mosolyra fussa. De Mucsi… ő nemzeti hős. Az év végén pedig a Planet Earth monumentális HD-képsorai szédítettek álomba.

4. Videojáték

Ez az az év, amikor 2007 óta először ismét bele-belenyúltam a játékújságírásba, de annál is fontosabb, hogy a játékesztétika és a teljes médium kritikája felé akadémikusabb szemmel fordultam. Nagyon nem sürgető probléma ez, és időm se volt rá túl sok, de hiszem, hogy lesznek itt izgalmas dolgok, és én ott akarok lenni a frontvonalon.

Viszont annyira nem volt időm elengedni magamat a játékok terén… de egy dolgot azért becsületesen megcselekedtem:

skyrimachi

Bitch.

A 2013-as játékokról egy kicsit szégyellek dicséretet írni, mert (legalábbis PC-n) a legjobban egy reboot és egy folytatás teljesítettek, és ez a Tomb Raider és a Bioshock Infinite. Előbbiről blogoltam, utóbbiról nekiálltam egy nagyesszének, de félúton feladtam. Mindkét játéknak olyan narratív bravúrjai vannak, hogy már lassan érezni a médium felnőtté válását, viszont mindkét címnek akkora hülyeségei és inkonzisztenciái is vannak, hogy még mindig nem tudom komolyan venni egyiket se. Úgy komolyan-komolyan. Szóval egy Dark Knight-szintet már megütünk, de ez még mindig nem egy Citizen Kane.

Pbg5pKO

Attól még messze vagyunk.

A Gone Home különdíjat érdemel tőlem, mert megmutatta, hogyan lehet a médium eszközeivel összetett elliptikus narratívát építeni, noha tényleg csak ennyi az egész.

Régebbi címeket nem nagyon pótoltam, tavalyról átcsúszott a Spec Ops: The Line (amiről akár tanulmányokat is írhatnék, mennyire forradalmi az egész) és a Miasmata (jaj, csak ne lenne ennyire bumfordi szegényem, mert az ilyen verneista-lostista tudós-horrorral kilóra meg lehet venni). A Cogs, a Hoard és a Terraria meg… mint tényleges játék-játék rabolták a drága időmet, anélkül, hogy bármiféle művészetelméleti gondolatokat ébresztettek volna bennem, vagyis valamit jól csinálnak.

És ha már az addiktív pótcselekvésekről van szó, 2013-ban egy csomó vicces dolog történt a böngészős játékok terén: Candy Box, A Dark Room, Cookie Clicker… elég sokat elárul az emberi pszichéről, hogy mire is függhetünk rá, még ha nincs is tálalva. Egy játékdesigner sokat tanulhat ebből a jelenségből.

Szereztem egy tabletet, és felfedeztem, hogy van rá emulátor PS, PSP, GC, (S)NES, N64 és NDS rendszerekhez, szóval játéktörténészi énem ujjong. Műveltségem első szakaszában két játékkal ismerkedtem, az egyik The Legend of Zelda: A Link to the Past, a másik a Chrono Trigger.

6. Valóság

Igen, a fikció és a (pop)kultúra a hobbim, a szakmám, meg úgy minden, de a kockulás mértéke nem akkora, mint amekkora hangsúlyt ebben a blogbejegyzésben kap, nyugi.

Persze, nagyon eltávolodtam az emberektől, és bár a munkatársaim és a szerkesztők-írók társasága kitölti a napokat, azért mégis egy kicsit eltévedve érzem magam.

Készültünk egy rotterdami utazásra, ami nem jött össze, de egyet kiugrottunk Pozsonyba, ami végül is több a semminél. 2014-ben több lesz a “több a semminél”-nél is.

Magánélet: ehhez még mindig nincs semmi közöd.

7. Az újévi fogadalmak teljesítményértékelése

Teljesen véletlenül (de esküszöm, teljesen véletlenül) az itthoni pakolás során a kezembe akadt egy füzet, amelyben az év elején írt tíz tételes fogadalmam szerepelt (inkább célkitűzések). Igazából ritka egyszerű és egyértelmű célkitűzések, mint “szerkeszd meg a könyvet”, vagy “publikálj egy novellát nyomtatott folyóiratban”. A rideg valóság: 4/10.

Well… fuck.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s