Jegyzetek egy könyvbemutató előtt #1

Tegnap este bemutatták Hanula Zsolt Péter első könyvét, amelynek címe: A fiúk nem sírnak. Ő az a szerző, akivel a FISZ 2012-es pályázatán nyertünk próza kategóriában, az övé a FISZ Könyvek sorozat hatvanegyes sorszáma, az enyém lesz a hatvankettes; így valamiféle irodalmi kuzinság is van közöttünk. Szóban úgy-ahogy gratuláltam, így most írásban is megtenném. Gratulálok a kötethez!

946057_412321578897599_2039839290_n

A bemutatóra a rossz hírek ellenére nem csak a kedvezményes könyv és a rendkívül kedvezményes sör miatt mentem el, engem tényleg érdekelt Hanula Zsolt személye és prózája, és ami az én sorsommal kapcsolatban releváns is: érdekelt, hogyan is zajlik egy ilyen este. Ez nekem új, gyerekek.

Nos, Hanula szerencsésen összehozta, mert évek óta összekeverik őt egy másik Hanula Zsolttal (aki az Indexnél írogat), és életükben először találkoztak. Így azért ki lehet tölteni a játékidőt filler nélkül. Egyik Hanula kérdezgette a másikat. Azt hiszem, elég király volt.

Következtetést azonban nem akarok levonni arra vonatkozóan, én hogyan fogom ezeket a dolgokat intézni; az országban élő másik háromszáz Farkas Balázs nevű formával ezt már nem lenne poén eljátszani, valljuk be. Hanula egyébként hozott egy rádiós ismerőst is: megúszta a felolvasást. Amit én is nagyon-nagyon meg szeretnék úszni.

A számból értelem még soha nem szaladt ki.

Persze, ahány író-olvasó találkozó, annyi szokás; szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy egy részletet közöljek bemutatás előtt álló kötetemből, pontosabban az első kisregényből. Egy blogbejegyzés alatt intézzük el ezt is, nem? Minek pazaroljuk a blogpapírt?

Egyelőre elég annyit tudni, hogy a főhős egy könyvtáros, és ő is életében először jelenik meg irodalmi rendezvényen; hallgatóként. Ő nem érzi olyan jól magát, mint én tegnap.

———————————————————————————————————————–

 Gyorsan lepergett az idő, mire eljött a záróra, és elkezdődött az író felolvasása.
Vendégünk nem volt kimondottan magas, inkább csak olyan öreg, és cigarettaszag áradt belőle, pont úgy, ahogy azt Julcsi megmondta.
Úgy kezdődött, hogy feltette a szemüvegét, kinyitotta a könyvét és felolvasott egy fejezetet.  Az első mondat után elveszítettem a fonalat. Persze, az is lehet, hogy az első mondat felénél, mivel az is eltartott egy percig.
Aztán ránézett a közönségére: négy-öt hasonlóan öreg férfira, ugyanennyi öreg nőre, meg egy kötött pulóveres, vastag szemüveges, korpás hajú fiatalemberre. Meg ránk, könyvtárosokra.
– Ezt a regényt közel négy hónap alatt írtam, de legalább negyven éve érlelődött bennem – mondta, és levette a szemüvegét. – Kinevethetnek, mert vékony könyv. Nem is túlságosan összetett. Tudják… a fájdalom.
Erre mindenki bólogatni kezdett. Mindenki tudta a fájdalmat.
Én például nem tudtam.
– A fájdalom akadályozott meg abban, hogy a témához nyúljak – folytatta, és közben simogatta a könyvét. – Az emlékek furcsák, eltemethetjük őket hosszú évekre. Azt hinnénk, vége. Azt hittem én is, hogy tényszerűen kezelhetem a dolgot. De amikor írni kezdtem, az emlékek fájdalmassá váltak.
Még úgy tíz percig beszélt a fájdalomról, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy mire is utal.  Talán többet kellene olvasnom, gondoltam.
Aztán az olvasók kérdezhettek, az író pedig megtehette, hogy nem válaszol.
– Nagyon megindító volt, ahogy az egyik korábbi regénye, a Szardellaélet lapjain az emberi értékek elkorcsosulásáról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről írt – szólalt meg Margit.  – Az érdekelne, hogy ma mennyivel látja rosszabbnak a helyzetet, mint akkor?
– Igen – mondta az író. – Érdekes jelenség, mármint az, ahogy az emberek magukra maradtak ebben a posztindusztriális, hálózatias világban, ahogy fiatal költőtársunk fájdalmas soraiban is megírta.
A vastag szemüveges fiatalemberre mutatott, ő pedig szigorúan biccentett.
– Tudnunk kell, hogy prioritásaink excesszív bomlása az egy nemzeten belüli kulturális értékek diszkrepanciáinak eredménye. Most még inkább lehetséges, hogy valaki egy képregényt, vagy egy videojátékot Tolsztoj nagyregényeivel egy lapon emlegessen, és jelzem, ezzel semmi gond nincsen, mindaddig, míg az értékítélet közös jelrendszerben, elfogadható érvek felhasználásával történik. De egy ilyen, szétmorzsolódott, szubkultúrákra tagolódott világban egy közös nyelv és kulturális eszmerendszer felállítása, finoman szólva képtelenség. Nem találjuk meg a közös hangot a másikkal, mert annyi impulzus ér minket nap mint nap.
Folytatta még negyed óráig, de nem válaszolta meg, hogy mennyivel látja most rosszabbnak a helyzetet, mint akkor. Persze, nem zavart, mert a kérdést sem értettem.
Aztán a vége felé a hangulat változott, bort szolgáltak fel, amiért nem kellett fizetni.
Odamentem egy pohárért, az író pedig megszólított.
– Feltűnően csendes volt ma este, fiatalember – mosolygott. – De azért láttam, hogy szívesen mondana valamit. Vagy rosszul láttam?
Vállat vontam.
– Nem értek én az irodalomhoz – magyaráztam.
– Ugyan már, pont egy könyvtáros ne értene hozzá?
– Biztos furcsán hangzik – mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Tudja, a diszkrepanciák.
Erre értően bólogatott. Ő tudta a diszkrepanciákat.
– A lényegre tapintottunk akkor. – Megütögette a vállamat, és arrébb ment, hogy megegye az összes csokis nápolyit.
Valahogy elmúlt ez az este is.
Aztán, mint mindig, a könyvtárosoknak kellett feltakarítani az egészet.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s