Django elszabadul

Mindig várjuk az új Tarantino-filmet, ezzel együtt pedig mindig el is várunk valamit. És ha a recept nem változik: mindig kapunk is valamit, amit nem vártunk. Egészen a 2009-es Inglourious Basterdsig nem volt kétségem afelől, hogy az író/rendező (mondjuk ki: auteur) fegyvertára nem lehet csak különféle stílusbravúrok és cinéaste-bemutatók gyűjteménye; aztán jött Hans Landa és az amerikai hadművelet története, és lám, valami más is történt. Hogy pontosan mi, az nagyon összetett kérdés, de a Django Unchained esetében újra megtörtént, és mivel az élmény friss, talán még nem késő felkutatni, miről is van szó.

* * *

I. Tarantino monomítosza

Életművének kezdetén Tarantino azzal szerzett magának hírnevet, hogy a nemlineáris narratívát ötvözte olyan stíluselemekkel, amelyek önmagukban egyáltalán nem filmnyelvi eszközök (rajzfilm- vagy képregényszerűek), képes volt zsánereket egyenrangúan keverni, és mindig meg tudta idézni régebbi korok és irányzatok formai világát. A Basterds nyitójelentében nyoma sem volt ennek: mintha mindez a játékosság teljesen eltűnt volna, a rendező pedig bebizonyította, hogy úgy tud megkomponálni egy kamaradarabszerű nagyjelenetet, hogy az önmagában is  folyamatosan tudja emelni a tétet, a feszültséget, hogy egy katarzissal fejeződjön be. Tiszta, lineáris, alapvető szerkezeti forma.

A Django Unchained látványosan bizonyítja minden percében, hogy ez a film a játékos Tarantino munkája, mégis (a rendező eddigi műveihez képest páratlan módon) egyetlen ívű, cselekményét tekintve teljesen lineáris, és díszítőelemekben nagyon szegényes. Ami nekem egyből szemet szúrt, az két dolog:

  • Ebben a filmben nincsen aktív, erős női szereplő (minthogy ez eddig minden Tarantino-filmre igaz volt, ez egy elég feltűnő dolog)
  • Django egy fehér ember segítségével érhette el azt, amit a filmben elért: vajon nem ellentmondásos ez a mozzanat a film központi szándékával?

Aztán, nagyjából a történet első harmadának a végén Dr. King Schultz előhozakodik a Nibelung-énekkel, és világossá válik, hogy maga a film is egy (campbelli definíció szerint) monomítosz.

Ennek tudatában érthető mindkét választás: Broom-hilda (Brünhild) a klasszikus hőstörténet (Heldenreise) kontextusában egyfajta bajba jutott hölgy (damsel-in-distress), aki a gonosz sárkány (a rabszolgatartók) fogságába került. Ha Tarantino célja az volt, hogy a rabszolgaság idejébe átülteti ezt a motívumot a lehető legkevesebb eltéréssel, akkor teljesen érthető, hogy Broom-hilda passzív szereplő. (A nemek kérdésköréről persze nem kell megfeledkezni, elvégre ez a germán mítoszokban sem mellékes, de egy olyan zsánerben, ahol ennek a felvetésnek a Bandidas volt az eredménye… mindegy, még nem tartunk ott.)

Ugyanez a monomítosz-jelleg Dr. King Schultz esetében arra a motívumra utal, amelyben a hőst segítő bölcs vénember megtanítja a hőst, majd a hős ezt a tudást felhasználva szabadul meg gyengeségeitől, kétségeitől, majd menti meg a veszélytől a hölgyet, győzi le a sárkányt, reményt és hősideált mutat minden társának.

Az, hogy Schultz fehér, ebben a kontextusban nem csak irrelevánssá válik, hanem kifejezetten érdekessé, mivel így egyenrangúként szerepel mindkét bőrszín, és Schultz (viselkedése is ezt mutatja!) mentorként viselkedik, nem megmentőként. A mentor nem kiszabadítja a hőst, hanem elmozdítja a hétköznapi szituációból (Gandalf kitessékeli Bilbót Zsáklakból). Minthogy egy rabszolgánál a hétköznapi szituáció maga a fogság, a motívum nem sérül, de ennek tudatában felismerhetjük, hogy mennyire borzalmas, hogy ez volt a feketék alapvető helyzete – így egy másik, tudatalattira ható üzenetet is közvetít a film.

* * *

II. A rasszizmus zsánere

Nem igazán értem Spike Lee állandó kirohanásait Tarantino ellen (először az N betűs szó használatát kritizálta, legutóbb pedig arról tweetelt, hogy a rabszolgasors története nem egy spaghetti western, hanem holokauszt).

A film minden széles ecsetvonású stilizáltságával együtt teljesen őszinte gyűlöletlevél az amerikai rabszolga-időszak minden feketék elleni megmozdulása ellen. Egyrészt bosszú-fantázia, de nem esik abba a hibába, hogy jókat és rosszakat bőrszín szerint különít el: a feketék nem tartanak össze, nem mondanak lelkesítő beszédet, nem okosabbak a fehéreknél, és közöttük is vannak szégyentelen alakok (Stephen) de a fehérek sem mind rosszak: szörnyű morális szituációkban mozognak karakterek, akik boldogulni próbálnak.

A rasszizmus témaköre nem kötődik a zsánerhez. A zsáner azt szolgálja, hogy a film elsősorban szórakoztató legyen, de az, hogy egy film zsánerfilm, vagy szórakoztató, nem zárja ki azt, hogy erkölcsi üzenete erős és hatásos legyen.

A rasszizmus érvei különféleképpen jelennek meg Tarantino két legutóbbi filmjében, de hasonló a hozzájuk kötődő jelenetek konstrukciója. Az Inglourious Basterds nyitójelenetében Hans Landa (náci tiszt) a patkányokhoz hasonlítja a zsidókat. Azzal érvel, hogy bár a patkány semmivel nem gonoszabb, tisztességtelenebb állat a mókusnál, egy patkánytól undorodik az ember, a mókustól pedig nem. Ez egy nagyon merész, de nagyon hatásos bemutatása annak, hogyan talál ésszerű, és igenis elgondolkodtató érveket egy rasszista: látjuk az érv hibáit, ugyanakkor elgondolkodtat az ember természetéről is.

Candie koponya-monológja a Django Unchained egyik legfeszültebb jelenetében hasonlóan indít: a kor legfurcsább áltudományát, a frenológiát hívja segítségül (a koponyán található dudorokkal hozakodik elő), hogy bebizonyítsa a fehér ember felsőbbrendűségét. Míg Hans Landa hasonlata elgondolkodtatja az embert (azáltal, hogy még a náci is látja a rasszizmus abszurditását!), Candie kirohanásától viszont a néző szóhoz sem tud jutni (a szereplők sem). Döbbent csend követi ezt a nyilvánvalóan ostoba, primitív, önigazolás céljából elmondott baromságot.

És mégis, ez az emberi jellem igazsága. Tarantino az ilyen jelenetekben mutatja meg (immár második filmjében), mennyire nem a jók és rosszak harca, mennyire nem az akció értelme, látványa, a történelem alakulása, vagy alternatív végkimenetele határozza meg, mi is az ember: hanem az, ami a fejekben és a szívben zajlik.

Hogy mindeközben olyan eszközöket alkalmaz, amelyek blaxploitation / western / mítosz / akármi zsánerekhez kötődnek, teljesen mindegy. Nem csak azért, mert ez a film (akármi rosszat is mondhatunk róla, de) működik blaxploitationként, westernként, mítoszként is, hanem mert a rasszizmus elleni gyűlöletnek nincs zsánere. Vagy őszinte, vagy nem.

* * *

III. Django hitelessége

Szóval, őszinte Tarantino filmje és Tarantino hőse? Érvényes Spike Lee kritikája?

Az a baj ezekkel a kérdéssel, hogy ha bárki egy etikailag érzékeny témát piszkálgat, mindig olyan ábrázolásmódoknál fog kikötni, amelyek többféleképpen értelmezhetőek.

A fekete Django karaktere például nagyon sok tulajdonságot mutat rövid időn belül: passzív, majd lobbanékony, nem túl eszes, majd filozofikus, cselekvő és erőszakos… karakterfejlődés ez? Történelmi hitelesség? Jól mutat a vásznon? Mit akar Tarantino ezekkel a vonásokkal kifejezni?

Minden ember máshogy fog ezekre reagálni. Minden ember máshogy fogadja majd Django, Schultz, Candie karakterét, az erőszak ábrázolását, az N-betűs szó használatát, a stílusjátékokkal fűszerezett komoly téma kezelését… Spike Lee álláspontja nagyon hasonlít arra, amikor Godard kritizálta Spielberg holokauszt-filmjét (Schindler’s List), amiért az giccses, nem realisztikus, s erre Rogert Ebert valami olyasmit mondott, hogy Spielberg legalább vette a fáradságot és a saját tehetségének és ízlésének megfelelően erőfeszítést tett arra, hogy méltó módon megemlékezzen a zsidóságnak erről az időszakáról – Godard még ennyit sem tett.

Az is érdekes kérdés, hogy vajon Tarantino – egy fehér ember! – hogy jön ahhoz, hogy egy olyan dolognak állítson emléket, amit az ő ősei nem szenvedtek el, de ismét adja magát a kérdés: vajon Spike Lee hány éve nem foglalkozik komoly témákkal jó filmekben?

És itt van Tarantino álláspontja: csak azért ne foglalkozhasson ő ezekkel a dolgokkal, mert fehér? Ez a rasszista gondolkodás alapja.

De erről is megoszlik majd a közvélemény.

* * *

Ennyi összezavaró moralizálás közepette kicsit el is sikkad az a kérdés, hogy (más kvalitásaiban) milyen is a Django Unchained; ez azt mutatja, hogy végül is nem kell ahhoz Tarantino legjobb filmjének lenni, hogy Tarantino egyik legfontosabb filmje legyen.

(Egyébként tetszett. De a Kill Bill marad a kedvencem.)

Reklámok

6 thoughts on “Django elszabadul

  1. acelpatkany

    Akkor ide is, hátha:
    Csak egyetlen dologhoz szólnék hozzá – a többihez azért nem, mert a film megtekintése nélkül azokat tudnám csak szajkózni, amiket leírtál -:
    A spaghetti western, minden polkorrektség mellett, férfiműfaj. A szereplők egy olyan korban/földrajzi helyen mozognak, ahol a nő csak nagyon ritkán képes túllépni azon a – egyébként nagyon is erős és cselekvő – női figurán, amit Jill mutat a Volt egyszer egy vadnyugatban. Nem azért mert nem lehetnek erős nők – rettegett női kalózok is voltak, és igen, voltak banditanők is a vadnyugaton -, de ahogy mondtad, általában a filmes szakma, ha nőt helyez egy ilyen helyzetbe, olyan műveket szül ki magából, mint a Bandidas, ahol szerintem egyáltalán nem sikerült egyenlő rangra emelni a nőket.
    Ez a kérdés (is) egy nagyon hosszú misét megér.

    1. fbdbh Szerző

      Volt példa azért, hogy westernben is lehet (ha nem is akcióban, de karakterként erős) női karaktert bemutatni (Altman: McCabe and Mrs Miller), de amúgy ja. Akcióhős-szerepként ritkán működnek. Csak pont azért lepődtem meg, mert Tarantinónak elvileg nem kellene, hogy nehézséget jelentsen.

      1. acelpatkany

        Én ammondó vagyok, hogy ő már túl van a zenitjén. Az IB sem volt már az igazi – pont az idézett jelenet miatt nem bánom, hogy megnéztem -, és ahogy kivettem, a Django csak még inkább visszalépett. Ahogy írtad, egyszerűsödik,így aztán erre sem volt szükség (mármint erős női karakterre), az IB-ben sem volt olyan hangsúlyos a zsidó lány karaktere (a színésznő pedig túl keveset szerepelt).
        Jó, hogy eszembe juttattad ezt az Altman filmet, évek óta meg akarom nézni (ezt is).

  2. raves

    Nagyon jó anyagot tettél le! Django nagyon tetszett, de még nem tudom, hol helyezzem el a Tarantino listámon, ami egyébként: 1. PF, 2: JB, 3: IB. Azt hiszem, Django jön fel a negyedik helyre. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s