Borisz a kezébe temette az arcát, úgy ült a pultnál. Haja ziláltan meredt mindenfelé, a csapos pedig nem szólt hozzá. Nem különösebben osztotta a mostanság mindenfelé népszerű nézetet, miszerint a részegeket ne szolgálják ki, de kivárt, fogai között ide-oda tologatott egy kis fapálcikát a nyelvével.
Végül Borisz keze lassan lecsúszott borostás arcáról, és koppant a pulton. Vérágas, szomorú barna szemek fordultak a csapos felé.
– Sör van?
– Ez egy kocsma – mondta a csapos. – Szerinted?
– Hogy adod?
– Úgy érted, mennyiért?
Borisz mély lélegzetet vett, hosszan kifújta. Eközben maga elé bámult, látszólag erőlködött a gondolataival. Aztán megint a csaposra nézett, és azt felelte:
– Az. Mennyiért.
– Attól függ, mennyit kérsz.
Borisz vállat vont. Ujjaival egykedvűen kapargatta a kocsmapult lapját, ahova az évek során mindenféle kalandor belevéste már a nevét. A csapos türelmesen várakozott.
– Na megmondom, hogy lesz – szólalt meg hosszú hallgatás után Borisz. – Innék egy sört.
– Bögre, korsó?
– Jóságos ég – mondta Borisz. Két könyökére támaszkodott, két kezével tartotta a fejét.
– Kupica, icce? – folytatta szórakozottan a csapos.
Borisz lehanyatlott, elterült a pulton. Egy perccel később felemelkedett, és komoly arccal feltette a kérdést:
– Vödör van?