Szóval az történt, hogy minden bajom van, s panáceám ez a cukorka. Aztán meg az történt, hogy megyek iskolába, de nem vár ott semmi. Hogy majd csak két óra múlva, azt mondják. Mert hogy mindenki mást mond, azt mondják. Hát történnek fura dolgok.
Tartalmi szempontból annyi érdekes van esetleg, hogy újraolvastam gyermekkorom torokgyíkját, a Kincskereső kisködmön-t, és most, érettebb fejjel kifejezetten zseniális fantasy-pszichothrillernek tartom; a lelkiismeret szimbolikája, a világ megismerése, a rejtélyes kifejezések, amelyeket a gyermeki képzelet tölt meg riasztó jelentésekkel… tényleg nagyon ihlető, fantasztikus olvasmány. Ráadásul jóval több pozitív tanulságot ad kedves jeleneteivel, mint Coelho meg Müller a szájbarágós, erőszakos tanításfétiseikkel (ne is fárassz). Kár, hogy a mai ifjúság, akiknek a torkán lenyomják (beleértve délceg tenmagamat), nem tudja értékelni. Mert annyira azért nem könnyű olvasmány.
Tehát ennyi. Pusztítom a Negrót, várom az elviselhetetlent.
A mai ifjúsággal általános iskola 4. osztályában olvastatják. Természetes, hogy akkor nem tudják értékelni.
Később már inkább elképzelhető…
Nekem a Bicebócás és a távcsöves történet volt a kedvencem.
Én máig rettegek, hogy elvisz a markoláb egy ködös, kedvetlen alkonyon.